14. fejezet~ Hármat nem értettem

Hellobello!
Hulla fáradt vagyok, de befejeztem. Egy nap híján írtam egy hónapon át ezt a részt, mai mellesleg még jóval rövidebb is, mint amennyit szoktam írni, csak úgy gondoltam itt kell befejezni. Egyébként majd egyszer a közeljövőben tényleg át fogom dolgozni a blogot. Mármint, leszedni a szereplők menüből a képeket, helyükre szöveget-kérdőívet tenni, meg hasonlók. Mindegy.
Ennyi voltam. Jó olvasást vagy mi a szöszt. Én pedig most megyek aludni, mert eldőlök. 

Naomi döbbenten ül és néz. Hogy pontosan mit, azt nem tudom, szerintem befelé bámul. Talán a nagy sötétséget, ami a fejében van. Hehehe. A humorheroldoskodást inkább máskorra kéne halasztani, mert ez most tényleg komoly. Tegnap este nem volt rá alkalmam, hogy elmondhassam neki, hogy még egy ember tud a titokról, így ma reggel, pontosabban délelőtt, amit az első tökéletes pillanat adódott, elmondtam. Ez a tökéletes pillanat, pedig reggeli – megsúgom, tízórai utáni – közben volt. Elég furcsán fogadta, mikor leültem vele szembe és benyögtem két csodaszépen megfogalmazott mondatot: „Liam Payne is tud immár, arról, hogy kik is vagyunk valójában. Véletlen volt.” Naomi egyszerűen csak az arcomba köpte a narancslevet, amit épp akkor próbált a szervezetébe juttatni. Fergeteges.
- Szóval akkor röviden a lényeg az, hogy neked ment Liam, felborított, lesett a parókád, kérdőre vont, elvonszoltad az öltözőbe, beavattad és ő ígéretet tett, hogy megtartja a titkot – hadarta el a lényeget.
- Most amúgy nem értem mit vagy úgy kiakadva – ráztam a fejem, mert így is tudnak már róla páran és így utánagondolva nem tűnik olyan vészesnek számomra, hogy még egy ember megtudja a titkot.
Naomi dühösen fújtatva bevágta a székét és kiviharzott a konyhából.
- Mellesleg Liam délután beugrik – kiabáltam utána.
Válaszra nem számítottam, nem is kaptam. A hangokból ítélve az emeletre ment. Kínomban felálltam és a hűtőig meg sem álltam. Céltalanul álldogáltam előtte, miközben a hidegtől már a hátamon is felállt a szőr, de hogy kivenni mit akarok, nem tudom. Mikor ajtócsapódást hallottam, megfogtam az első kezembe akadó ételt, ami egy sárgarépa volt, de magába enni túl snassz, így kivettem hozzá még egy doboz majonézt is. A léptek egyre közelebb és közelebb hallatszottak, majd végleg elértek ide. Nyílt az ajtó és megláttam Nate idiótán vigyorgó fejét. Mi lehet az, ami ennyire felvidította? Ha nem kérdezem meg, akkor nem is fogom megtudni vagy igen, mindegy. Vállamat megrándítottam, majd nyomtam még egy kevéske majonézt a következő falat répámra. Nate helyet foglalt a velem szemben lévő helyre, kezeit összekulcsolta, majd azon támasztotta meg a fejét és bámulni kezdett. Mikor a répám már elfogyott, akkor untam meg a fiú tevékenységét, amit szóvá is tettem.
- Miért bámulsz? – kulcsoltam össze én is ujjaimat, majd lemásoltam Nate pózát.
- Feltérképeztem az új egyetemista és tanfolyamtársam arcát – mosolygott.
- Mi van? – vontam fel szemöldököm.
- Jajj, kicsi Lala. Hát nem elfelejtetted? Vagy nem is tudtad? Egy egyetemre fogunk járni és mivel mindkettőnknek kell egy nyelvvizsga is, ezért jelentkeztem a nevedben is egy német tanfolyamra.
- Mi van? – hangom már a hisztérikus szintet ütötte.
Sokkoltak szavai. Helyettem is jelentkezett egy nyelvtanfolyamra? És ha én nem németet akarok tanulni? Egyáltalán milyen jogon tette ezt? Ilyenkor ki nem állhatom ezt a srácot.
- Tán elmondjam még egyszer? – vonta fel szemöldökét.
- Még az kéne. Először is megértettem, csak azt nem tudom, hogy miért? Milyen jogon iratkoztál fel helyettem is? Mi az, hogy te is oda fogsz járni, ahova én? Te nem az építészetire jársz? – vontam kérdőre és minden egyes kimondott szó után egyre idegesebb és mérgesebb lettem.
- Azt már tavaly befejeztem. Elfelejtetted? Amúgy is utáltam azt a szakmát. Jobban tetszik ez az irány. És ami a nyelvet illeti, tudom, hogy utálod vagy csak nem szimpatizálsz annyira a franciával és a spanyollal. Gondolkodtam még a kínain vagy mandarin, nemtom’, de valamilyen okból kifolyólag elvetettem azt – megvonta a vállát, mintha tényleg nem tudná.
- Hát te tök hülye vagy, hogy azt gondolod, elmegyek veled oda – mondtam a kelleténél hangosabban, azaz kiabáltam és dühtől forrva álltam fel az asztaltól és óriási hangzavarral toltam, vagyis csaptam be a székem és rontottam ki az étkezőből.
Már a terasz ajtónál jártam, mikor Nate beért.
- Mellesleg, hétfőn, szerdán és csütörtökön van óra – búgta a fülembe, miközben én lefagyva álltam.
Mikor visszanyertem az öntudatom, kinyitottam az ajtót és kiléptem a dermesztő hidegbe. Ha jól vettem észre, Nate követni akart, de megelőzve ezt, orrára csaptam az ajtót. Remélem eltört. Mármint nem az ajtó, hanem az orra.

Liam már egy ideje itt ücsörög a kanapénkon, de Naomi sehol. Telefonját sem veszi fel, az üzenetekre pedig nem válaszol. Pedig neki kellene beszélnie Liammel, nem nekem.
- Kérsz még? – bökök az üres poharára.
Válaszul Liam csak megrázta a fejét.
- Oké, nekem ez nagyon furcsa – szólal meg 5 perc hallgatás után.
Tény és való, hogy az elmúlt pár percben csak ültünk és néztünk mindenfelé, kerültük a szemkontaktust. Semmit nem tudtam mondani neki, pedig tényleg gondoltam mindenre, még arra is, hogy az időjárásról kezdjek beszélgetésbe vele. Ilyenkor hasonlítok teljesen Tamarára. Vagyis nem egészen, mert ők pár ember kivételével ilyen mindenkivel, én azért nem.
- Ne haragudj, csak nem tudom, mit mondhatnék vagy mit szeretnél hallani – szabadkoztam és hangomon lehetett hallani a kétségbeesést, mert olyankor sokkal magasabb.
Épp szólásra nyitotta száját, de akkor teljes erőből kicsapódott, majd becsapódott az ajtó. Annyira hangos és erőteljes volt mindez, hogy még a falak is beleremegtek. Már értem miért is vannak repedések a falon. Az előszobából a Green testvérpár veszekedését, jobban mondva ordibálását lehetett hallani.
Liam kérdőn nézett rám, de én csak legyintettem. Ha már bolhafing kora óta ismeri őket az ember, akkor ez tök természetesnek hat, ha őket hallgatja, amit dudorodó nyaki érrel „beszélgetnek” egymással. Egyébként Natet küldtem megkeresni Naomit és gondolom, ez nem tetszett a lánynak ezért van így kiakadva. Mármint nem az nem tetszett neki, hogy bátyja hozta, hurcolta haza, hanem hogy egyáltalán haza kellett jönnie. Gondolom, magyarul nem biztos.
- Meghoztam – tolta be Nate a húgát a nappaliba.
Naomi egy morgást hallatott, szerintem ezt szánta köszönések és lehuppant a tőlünk legtávolabb eső fotelbe. Jól hittem, az nem tetszett neki, hogy haza kell jönnie és tisztázni ezt az egészet Liammel.
- Mi most akkor magatokra hagyunk titeket.
- Liam, ne vedd szívedre, ha valami olyat mond. Előre is bocsánat az ő nevében is – szabadkoztam.
- Ha segítség kellene, akkor csak sikíts és rohanunk – kacsintott Nate és ugyan azt a módszert alkalmazva, amit előbb Naominál, kitolt a konyhába.
Ott engem leállított a pult szélénél, mint valami műbabát, amíg ő a hűtőhöz oldalazott. Kivett belőle valamit, ami ha jól láttam, akkor a reggelije volt.
- Húgod? – szólalt meg hosszas hallgatás után.
- Tessék? – kérdeztem vissza automatikusan, mert elbambultam.
- Tamara, a húgod. Itthon van? – kérdezte, lassan, tagolva a kérdést, mintha egy hülyéhez beszélne.
- Nem tudom. Miért?
- Csak úgy – vonta meg vállát és a tányért behelyezte a mosogatóba. – Szóval akkor tényleg nem jössz el a tanfolyamra, tényleg? – minden egyes kimondott szó után egyre közelebb került hozzám, míg végül az utolsónál már a leheletét éreztem az arcomon.
- Nem. Nem tudom. Igen. Talán – válaszoltam zavartan.
Jelen pillanatban két dolgot, sőt hármat nem értettem. Az első, hogy miért vagyok mostanában zavarban ha Nate-tel vagyok? A második, hogy Nate miért viselkedik annyira furcsán az utóbbi időben? És a harmadik, hogy miért érzem a száját az enyémen és miért szorult össze a gyomrom?