6. fejezet~ Happy Birthday

Szia-miasztok!
Mint ígértem, itt a rész. Eredetileg nem ilyen hosszúságút terveztem, de rá kellett jönnöm, hogy jobb lesz kettészedni a részt. A történet cselekménye pedig egyre jobban körvonalazódik, úgyhogy nemsokára beindulnak a dolgok.
Addig is jó olvasást! Kommenteljetek, pipázzatok vagy iratkozzatok fel!:)
Pusziiiii ♥

Valaki ugrál az ágyon. Ugrál és énekel. Álmodom tán vagy ez a valóság? Nagyon remélem, hogy az első. Gyorsan, magamat csapkodva fordultam meg az ágyon, mint mindig. De Valaki csak nem akarta abbahagyni. Hangosabbra tekerte a hangerejét, majd rám ugrott. Mégsem álmodom. Szemeim kipattantak, ahogy magamon éreztem súlyát, de ő zavartalanul folytatta, amit elkezdett. Most már felfigyeltem a folyamatosan ismétlődő szövegre is.
„Happy Birtday to youuu”- szólt a dal. Hirtelen fordultam meg és akkor esett le, hogy mi van ma. A 21. születésnapom. Napok óta olyan érzésem volt, mintha valamit elfelejtettem volna. Most kell rádöbbennem, hogy az a valami a saját születésem napja volt. Csodás, mondhatom.
- Boldog szülinapot Lalaaaa! – visította fülembe Naomi. Ismét egy hirtelen felismerés, hogy ő nyekergett, vagyis énekelt eddig is, de felőlem Johnny Depp is lehetett volna, akkor sem ismerem fel. Főleg, hogy Johnny Deppet nem is ismerem, de még csak nem is az esetem. Naomi ismét elkezdett ölelgetni és puszilgatni, nem tudtam ellenállni neki, így visszaöleltem.
- Nagyon szépen köszönöm – suttogtam, majd letöröltem egy könnycseppet. Mikor gördült az ki?
- Ne itasd az egereket, picim! Még nem vagy annyira öreg, hogy sírnod kéne. Sőt, ha jobban megnézem, ráncos sem vagy – két keze között fogta arcomat és jobbra-balra rángatta, muszáj volt elmosolyodnom ezen – Áhá, mégis találtam egyet – nyomogatta meg szám körül kialakult nevetőráncokat.
- Bolond vagy – vigyorogtam.
- Te meg ma lettél 21 éves és nem kéne egész nap az ágyat melegíteni. Lemehetnénk reggelizni, fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, vásárolni és ebédelhetnénk valami puccos helyen a tiszteletedre és este pedig bulizhatnánk – folytatta volna, de úgy éreztem muszáj félbeszakítanom.
- Nem szeretnék bulit – jelentettem ki.
- Jó, akkor nem lesz buli – legyintett. Ez könnyen ment, túl könnyen – De kikelhetnél végre az ágyból és mehetnénk reggelizni, mert kilyukad a gyomrom – mondta és lerántotta rólam a takarót, majd megragadta a kezeimet és felültetett, ezután lábaimat rakta le a földre és ismét kezeimet fogta, csak ezennel felhúzott ülésbe. Próbált felállítani, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nehéz lennék, hanem azért, mert nem hagytam.

***

A mai napon a megszokott 15 perces reggeli készülődés helyett, sokkal tovább babráltam a fürdőbe. Olyanokkal töltöttem az időt, mint a tökéletes tusvonal megfestése, mert a vékonyat se perc alatt elkészítem, míg a vastagabbat kismilliószor kell lemosnom és újrakezdenem. Hajamat pedig egyszerűen kifésültem, ugyanis a vörös műhaj alatt nem látszódik. Vörös hajzuhatagot precízen felhelyeztem, majd beleraktam egy bézs hajpántot. A ruhásszekrény előtt is több időt ácsorogtam, hisz’ ki ne akarna kifogástalanul kinézni a születésnapján. (Lala öltözéke)

Az éttermen átmentünk, Naomi még csak helyet sem keresett, csak ment egyenesen vagy is nem egyenesen, mert akkor már az első asztalra felkenődött volna. Lassított, majd megállt egy nagy, barna kétszárnyú ajtó előtt. Sietősen kinyitotta és kitárta amennyire tudta, nekem pedig állam a padlót verdeste látványtó.
Mindenki ott volt, aki számít. Anya, apa, húgom, nagyszüleim, nagynéném, Naomi szülei és testvére, Peter, Aaron és Logan. Igen, a két testőr tudja, hogy kik is vagyunk valójában. Tekintetemmel végigpásztáztam a termet, amit egy óriási Happy 21st Birthday felirat díszített. Egy nagy körasztal volt a helység közepén, ízlésesen megterítve. Az egyik széknek a támlájára volt akasztva egy rózsaszín szalag, olyan, amit a szépségkirálynők kapnak, csak ez annyiban különbözött, hogy Birthday Girl szöveggel volt ellátva. A fal mellett a svédasztal várta, hogy hatalmas választékát elfogyasszuk. A teremben lévő emberek mind egy emberként kezdett bele a jól ismert Happy Birthday nótába. Nekem ennél a pontnál tört el a mécses, könnyeim megállíthatatlanul folytak. A dal végeztével, anya jött oda hozzám elsőként, majd őt követték a többiek, akik szintén összeszorongattak és megpuszilgattak. Kell ennél több egy születésnapon a születésnaposnak? Nem hinném.

***

A napon többi része is mesébe illő volt. Az én mesémbe. Kiderült még a legelején, hogy a rokonok egy hétig nálunk maradnak. Holnap pedig mi is mehetünk utánuk a saját házunkba, amit nem hívnék háznak, inkább mini szálloda, ugyanis 11 ember is kényelmesen elfér benne, ezért szállnak meg ott családtagjaink. Furcsa, mi? Nekem is. Megint elkanyarodtam a témától. Tehát, a délelőttöt a családjainkkal töltöttük, majd délután a beígért programokon vettünk részt a női rokonokkal. Bevásárló körút, kozmetikus, manikűrös, majd a fodrász. Mikor odaértem, hogy levágatom, nyuszi módjára visszavonulót fújtam, így maradtam a hátközépig érő hajnál.

5. fejezet~ Helylopó

Sziasztoooooooooooooook!
Úristeeeeen, először is köszöntöm az ELSŐ olvasómat. Úúúgy örültem mikor megláttam, hogy hűűűű.
Másodszor, Happy Holiday!! Végre VAKÁCIÓ! Mindenki élvezze ki a nyári szünetet. 
Olyan boldog vagyok, hogy nincs már iskola, hogy majd' kicsattanok a bőrömből, ismét...:)
Mint a 4. rész elején említettem, nem tudom mikor hozom a 6-at. Az biztos egyenlőre, hogy még ebben a hónapban. Nem túl biztató, mi?
Még egyszer HAPPY HOLIDAAAAY!
xx

A srác lerakta a tálcáját velem szembe, majd helyet foglalt. Nem értettem miért nem veszi le a szemüveget, bár ez nem az én dolgom.
- Egyedül vagy itt? – kérdezte.
- Nem, várom a barátnőmet – mondtam kicsit erélyesen. Nem túl szimpatikus ez a gyerek, de, ha jobban megnézem, biztos, hogy láttam már korábban. Valahol…
- Értem – motyogta, miközben teáját kevergette – Egyébként Louis vagyok. Benned kit tisztelhetek? – kérdezte mosolyogva.
- Lauren – válaszoltam közönyösen
- Szép név – még mindig mosolygott.
Jézusom, hova kerültem. Remélem Naomi hamarosan megérkezik és nem kell ezzel a… a Helylopóval egy asztalnál ülnöm. Tehetetlenségemben körmeimet kezdtem el vizsgálni. Mutató- és középső ujjamon újra kellene festenem, mert kopásnak indult a fekete lakk. Csodás, ha eddig nem voltam dulifuli, akkor most már az vagyok. Nem szeretem, sőt utálom, ha ilyen a körmöm, mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne jöjjön le a lakk, erre tessék. Helylopónk pedig nekilátott az evésnek. Néha-néha rám pillantott két harapás között, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Zavar, hogy itt van. Lehet nem kellett volna engednem, leülni, de akkor milyen bunkónak tűnök már.
Öt perc hallgatás után kezdett kínossá válni a csend és már minden ujjamon háromszor átvizsgáltam a lakkozást, de valahogy nem akart visszakopni. Naomi sehol. Elveszett idefelé vagy várja, míg ideszállítják külföldről a Nutellát, mert az egész országban elfogyott?
- Egyébként, szerepeltél már valamiféle módon a médiában? – kérdeztem afféle „bunkó vagyok, szarok a világra stílusban”, mert nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy túlon-túl is ismerős.
Helylopónk épp szóra nyitotta száját, amikor megérkezett Naomi, kettő jól megrakott tálcával. Beljebb csúsztam, hogy leülhessen, de helyette inkább lefagyva nézte a lopóst. Fél perc bámulás után lecsapta a tálcákat, majd elnézést kérve kirángatott az asztal mögül, megint.
- Bocsánat, mindjárt visszajövünk, csak el kell rohannunk a mosdóba – szabadkozott Naomi.
Kihurcolt maga után a mosdóba, majd mikor beléptünk a helységbe fel, s alá kezdett járkálni, míg én csak kényelmesen nekidőltem a mosdóknak.
- Na, most akkor nem kell pisilned? – kérdeztem, mert már rettenetesen untam a mozgolódását és szédülni is elkezdtem.
- Miért kellene? – vonta fel szemöldökét.
- Hát mert a WC-ben vagyunk és olyan sürgősen kellett elrohanni. Csak azt nem értem, hogy majdnem 21 évesen miért nem tudsz egyedül járni az illemhelyre.
- Jézusom, nem pisilni jöttünk. Csak fel kell dolgoznom az előbb látottakat.
- Miért, mi érdekeset láttál? És miért nem szóltál nekem is? Legalább izgi volt? – kezdtem lelkesedni.
- Nem mondod komolyan, hogy te nem láttad? – hüledezett és megkopogtatta a halántékom.
- Ugyan mit? – pillanatnyi lelkesedésem tovaszállt, visszajött a morci énem.
- Ennyire vakegér te sem lehetsz. Louis Tomlinson, a One Directionból, ül az asztalunknál – ujjongott, mint egy hatéves kislány, aki karácsonyra megkapta az áhított Barbie és Ken babát, egy pink kabrióval. Csodás. Tehát, akkor innen volt olyan ismerős a Helylopó.
- Na nee. Komolyan? – játszottam a visítozó rajongót, majd dühös arcomat felvéve folytattam – Számomra akkor is, csak egy Helylopó lesz. Lehet akármekkora sztár is. Csak egy Helylopó – hangsúlyoztam az utolsó szót – Visszamehetnénk végre? Kilyukad a gyomrom.
Kirontottam a helységből és az utolsó, amit láttam, hogy Naomi a szemét forgatja. Visszasétáltam a helyünkre, de az illetéktelen behatoló, akinek megadtam egy rossz pillanatomban a „behatolást”, még mindig ott ült és jóízűen reggelizett. Becsusszantam a belső helyre, majd kétszer megkevertem a teát és nekiláttam. Közbe Naomi is megérkezett.
- Szia, Naomi Green – vigyorogva, mint egy tejbe tök, mutatkozott be.
- Louis Tomlinson – mutatkozott be ő is, majd kezet ráztak.
- Elnézést, ha a barátnőm kicsit őő, hogy is mondjam… flegma volt. Nem a reggelek bajnoka. Egyébként Lauren Tonkin – szabadkozott Naomi ismét. Tőlem válaszul csak egy vicsorítást kapott. Nem akartam, hogy a Helylopó megtudja a teljes nevemet.
- Semmi baj. Ebben élek nap, mint nap. Mármint a reggeli flegmaságban. Egy idő után fel sem tűnik az embernek – mondta Helylopó 200 wattos vigyorral. Ha azt hiszi, hogy a csábos mosolyával, ami füléig ér, elolvadunk, akkor tévedett, vagyis csak részben. Naomi láthatóan olvadozik. Katasztrófa. Szerencsére Helylopónak megszólalt a telefonja.
- Bocsánat, ezt fel kell vennem.
Rövid telefon beszélgetését hallva, igaz egy oldalát hallottam, de arra következtettem, hogy mennie kell. Mily’ katasztrófa. Ugyan, kit akarok becsapni? Belül örömtáncot lejtettem.
- Sajnálom hölgyeim, de nekem most rohannom kell. Remélem, látjuk még egymást.
Tálcáját egy állványra helyezve elhagyta a helységet. Akkor pillantottam meg, hogy napszemüvegét itt hagyta. Naomi elé tolva jeleztem, hogy utána kellene vinnie. Barátnőm szeme egyből felcsillant, majd felugrott és kiviharzott Helylopó után. Fogalmam sincs mi telt neki 5 percbe, de csak nem akart visszajönni. Közben már Peter is hívott, de jobban láttam, ha nem veszem fel. Valószínű kiabált volna velem és ha velem kiabálnak, én is hangosabbra tekerem a hangerőm. Rossz szokás. A 3. kinyomott hívás után Naomi is visszatért. Arcán világbajnok méretű vigyor mutatkozott. Tálcáját áthúzta oda, ahol eddig a Helylopó ült, majd helyet foglalt.
- Na, mi történt? Csak nem…
- Mielőtt kicsúszna a szádon a világ legnagyobb marhasága, nem történt semmi. Csak visszaadtam neki a szemüvegét – mosolygott bőszen. Még mindig.

***

Peterből csak úgy ömlöttek a szidó szavak, amik mögött a féltést lehetett felfedezni. Igen, féltést, hisz mégis ő felel értünk, hiába vagyunk már egy ideje felnőtt korúak. Szellemileg még a közelében sem vagyunk. Jut eszembe, holnap el kellene mennem fodrászhoz, mert nagyon töredezik a hajam vége és kellene egy kis változtatás. Nekem mennyi bajom van. Reggel a körömlakkom, délután a ruhatáram, most pedig a hajam.
Egyébként egész nap „csavarogtunk”. Boltból, boltba járkáltunk. Ebédelni, ami kivételesen a mai napon délután 3 órára esett, a McDonald’sba mentünk. Gyermekded énem felszínre törése végett, Happy Meal menüt rendeltem. Ilyet is kell néha. Nem?
Mellesleg, ha valakinek nem lenne érthető, hogy miért hívom Helylopónak a nagy Louis Tomlinsont, annak még várnia kell a magyarázatra, mert még én sem tudom. Igaz, megengedtem neki, hogy leüljön, így már nem is igaz a Helylopó név. Igaz, beszélgetni próbált, de nem éppen kedvesen elutasítottam. Ha egyszer, véletlenül, spontán, összefutnánk és még emlékezne rám, muszáj lesz bocsánatot kérnem.
Elmélkedésemből Peter hangja zökkentett ki.
- Lauren, érted? – kérdezte, de nagyon úgy tűnt, hogy nem elsőre.
- Tessék? Mi? – értetlenkedtem.
- Lehetetlen nőszemélyek vagytok. Megyek a szobámba, ez után a nap után relaxálnom kell – dörzsölte orrnyergét. Olyan vicces ilyenkor. Számat beharapva próbáltam visszafogni a kitörni készülő nevetésem.
Ajtót becsapva maga után, hagyta el a szobát, abban a pillanatban mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Amúgy miről volt szó? – kérdeztem, amint lecsillapodtam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Fogalmam sincs – legyezett kezeivel, hogy levegőt kapjon.
Ezek szerint ő is máshol járt.
- Szerintem menjünk aludni. Holnap nehéz napunk lesz – javasolta Naomi.
- Kivételesen egyet kell értenem veled. Jó éjszakát, cukorborsó – cuppogtam kettőt a levegőbe.
- Neked is, karamellbab – vékonyította el hangját és egyből bepattant az ágyba, majd már húzta is a lóbőrt.
Fürdőbe elvonulva esett le, hogy miért mondta azt, hogy kemény napunk lesz. Tudomásom szerint holnapra semmi sincsen. Se interjú, se fellépés, se megbeszélés, se semmi. Biztos csak elfáradt és összekeverte a napokat. Sietősen lezuhanyoztam, majd követtem Naomi példáját és lefeküdtem aludni. Bár idegen helyen sose megy könnyen, de ma kivételesen 30 perc forgolódás után sikeresen merültem az álmok világába.

4. fejezet~ Igen, persze

Sziasztooook!
Nem szeretek bevezetőket írni, de most úgy érzem muszáj. Szóval, eddig nem említettem, de az első 6 rész előre meg volt írva. És akkor beütött a krach, mert a 6. fejezetbe behoztam pár új szereplőt és rájöttem hogy velük is akarok kezdeni valamit. Mindez úgy 2 hete történt. Azóta is azon töröm a fejem, hogy mit kezdjek az új emberekkel. Szó, mi szó, itt a lényeg az, hogy az 5. fejezetet még feltöltöm hétvégén, de a 6-at nem tudom mikor hozom. Próbálok majd minél többet ezzel az "üggyel" foglalkozni, de nem könnyű most.
Ehhez a részhez pedig jó olvasást kívánnék és remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Pusszantás :*

Mint a titkos ügynökök, kukucskálunk ki a liftből. Naomi jobbra, én előre. Balra csak a fal volt. Szemmel kerestük Petert, Aaront vagy bárki mást a stábból. Bár én hogyan ismerném fel az új őröket, nem tudom. Nem láttam még őket. Mikor már senkit nem láttam a saját felemen, átnéztem Naomiéra és ő is abban a pillanatban nézett rám. Biccentett, majd kezdetét vette a terv. A recepcióig növényről növényre ugráltunk, majd mikor odaértünk, szépen kecsesen, egyenes háttal ellibegtünk előtte. A pult mögött álló kis csaj elsápadt és tátva maradt a szája, mikor meglátta Lucillet. Hát ez a megszokott hatás. Semmi extra. Számunkra, akik ebben élnek, nap, mint nap, még ha a világ nem is tudja, kik vagyunk igazából.
Mindenféle feltűnés nélkül kijutottunk a hotelből. A bejáratnál, ugyan úgy, mint a liftnél kerestük az ismerősöket, de sehol senki.
- Gyere! – húzott Naomi egy óriás bokorcsoport felé.
Bemásztunk és nekiláttunk az „átváltozásnak”. Így lett fél perc alatt Lucilleból ismét Naomi és Colból pedig Lala.
- Teljesen olyan érzés, mintha oviba lennénk – lelkendezett Naomi.
- De, de persze – bólogattam unottan.
- Néha olyan illúzióromboló tudsz lenni – rázta fejét lemondóan, de tudom, hogy nem ment el a kedve ettől... a badarságtól, azért, mert morcoskodtam.
- Mehetnénk végre? – csattantam fel.
Naomi ismét húzni kezdett, de ezennel ki a bokrok közül. Mikor kiértünk, fejemet kapkodtam jobbra-balra, hátha feltűnt volna valakinek vagy fotósok vannak-e, de szerencsére senki nem volt sehol. Néma csendben mentünk egy kellemes kis kávézóig. Az ajtó mellett felfüggesztett menü táblán lévő ételek, teljesem beindították a nyáltermelésem. Nagyon régen ettem tipikus English Breakfast-et, Yorkshire teával és desszertként nutellás palacsintát. A turné alatt végig csak csokis gabonapelyhet ettem tej nélkül. Valószínű Naominak is tetszett a menü ajánlat, mert vállam böködte, míg nem néztem rá, majd bólintott egy óriásit és ismét húzni kezdett. Hát ez egy húzogatós napnak indul, de ha finom a reggeli, nem bánom.
Bent már csak egy üres asztal volt, míg a sorban hárman álltak.
- Leülsz és én rendelek vagy legyen fordítva? – kérdeztem Naomitól.
- Megyek, rendelek én, addig ülj le – intett.
Gyorsan indultam az eldugott asztalka felé, mielőtt valaki más foglalná el. „Küldetésemet” sikeresen teljesítettem. Leültem a szimpatikusabb helyre, ahonnan kiláttam az utcára és egy kis részt láttam a kávézóból is. Soha nem voltam jó várakozó, ezért mindig a telefonommal babráltam. Most sem történt másként. Kicsúsztattam a zsebemből, képernyőzárkód bepötyögése után, a menüket húzogattam össze-vissza, néha beléptem, egy-egy alkalmazásba vagy fájlba, de halálosan untam magam. Mikor egy cipőt pillantottam meg az asztal mellett, ami biztos, hogy nem Naomié volt, mert ez férfi lábbeli volt. Lassan felemeltem a fejem és egy szemüveges, sapkás srác nézett -vagy nem- vissza. Aranyosan elmosolyodott, tehát mégis nézett.
- Szia! Leülhetnék ide? Csak mert láttam, hogy van itt szabad hely és… - kezdett magyarázkodni, de félbeszakítottam.
- Igen, persze.

3. fejezet~ Megszökhetnénk

Egy óra. Ennyibe tellett Naominak elhagynia a fürdőt. Néha nem értem, hogyan képes ennyi időt bent tölteni, mert mikor kijön, csak annyi változást látsz, hogy megcsinálta a haját, kis sminket dobott fel és megmosta a fogát. Neki ez 60 perc.
- Gyors voltam? – kérdezte. Tudja, hogy ezzel mennyire ki tud akasztani, de élvezi.
- Na, készítsd az órát és ámulj-bámulj, hogy milyen egy igazi profi. 15 percet kérek.
Gyorsan előkapartam a mai napi szettemet, majd berohantam a fürdőbe és egyből megnyitottam a csapot a zuhanykabinba. Nem szokásom reggel fürdeni, általában este szoktam, de tegnap nem volt rá alkalmam. A zuhanyzással röpke 5 perc alatt végeztem. Eddig jól haladok. Fogmosás, majd a sminkelés következett. Alapozó és szempillaspirál használata nélkül, nem vagyok hajlandó nyilvánosan mutatkozni. Röpke 5 perc alatt, ezekkel is végeztem. Már csak az öltözködés volt hátra. Iramtempóban magamra rángattam a fekete nadrágomat, majd belebújtam az ombrés pulcsimba.  A mellig érő hajamat kifésültem és kilibbentem a hálótérbe. (Lala öltözéke)
- Mennyi? – kérdeztem óriás mosollyal. Tudtam, hogy győztem, mivel vittem be telefont, de hallanom kellett az ő szájából is.
- 14 perc – motyogta orra alatt. Odamentem hozzá, majd kedvesen megsimogattam a fejét.
- Látod, aranyom, ilyen egy profi – a simogatás mellé, még kapott egy kis nagymamás arccsipkedést is.
- Ne szállj el magadtól. Indulhatunk enni? – kérdezte. Heves bólogatással reagáltam.
A bejárat előtt felvettük a cipőnket is. Én jelen esetben egy bokacsizma mellett döntöttem. Nem szeretem a magas sarkúkat, de ez a lábbeli kifejezetten tetszett. Ráérősen sétálgattunk a lift felé, de hirtelen villámcsapásként ért minket a felismerés, hogy valamit elfelejtettünk. A lehető leggyorsabban igyekeztünk vissza a szobánkba.
Naomi gyorsan megtalált az ő parókáját, de én, miután harmadszorra is feltúrtam szobát, se találtam meg. Nem értem, egy pirosan rikító hajköteg, hogyan tud, szőrén, szálán eltűnni? 10 perc keresgélés után, sem leltük sehol .
- Biztos mindent átkutattál? – bólintottam – Táskád? – megint bólintottam – Ágy alatt? Ablak? Fürdő?
- Mindent megnéztem. Mindent – végső elkeseredettségemben, lecsapódtam az ágyra és fejemet fogtam közre kezeimmel.
- Ne búsulj – ült mellém Naomi – Felveszel egy sapkát és az már egész jó úgy. Mellesleg nem hinném, hogy a portás minden vendéget megjegyez. Szóval lejöhetsz nyugodtan így is. Ha pedig kérdezik, hogy ki ez az idegen lány Lucille mellett, akkor azt mondjuk, hogy régi osztálytársak. Na, gyere – húzott fel és bíztatóan magához szorított.
Elment a bőröndjéig, hosszas kutakodás után rálelt egy fekete sapkára. Gyorsan felkaptam, majd ismét az étterembe indultunk. A liftbe Naomi óriási vigyorral felém fordult. Ajjajj, ez nem jelent jót. Nekem biztos nem.
- Mi lenne, ha megszöknénk? – suttogva kérdezte, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja, pedig egyedül voltunk a liftben.
- Tessék? – nem értettem miért lenne ez jó neki, nekünk.
- Igen, jól hallottad. Megszökhetnénk. Úgy is nagyon régen voltunk csak úgy spontán el. Vásárolgatni, kávézgatni, hasonlók. Benne vagy? – húzta fel szemöldökét.
Mit veszíthetek? Igaza van, tényleg régen voltunk spontánok. Remélem nem lesz semmi baj belőle.
- Miért ne? – próbáltam gondtalannak tűnni, de belül hatalmas harcok vívódtak.
Naomi szomorkás szája szépen, lassan, fokozatosan óriási mosollyá alakult.
- Tehát, mondom a tervet…

2. fejezet~ Inkább legyen előbb

Sziasztok csibék!:)
Hoztam részt, mert majd' kicsattanok az örömtől!!! Sikeresen vizsgáztam abból, amiből kellett, szóval HURRÁ!!
Nem is szövegelek tovább. Úgy sincs senki aki olvasná, ha pedig mégis van, akkor annak is külön örülök.:)
Óóóóriási pusszantás mindenkinek!
Zsuzsi ♥

Bánom-e, hogy így döntöttem? Még nem tudom. Négy nap múlva kiderül, hogy egy álom vagy egy rémálom lesz-e.
- Komolyaaan? Köszönööm Lala, te vagy a legjobb – szorított ölelésén Naomi.
- Rendben! Akkor Naomi, aláírnád ezeket a nyomtatványokat? – nyújtott Peter egy köteg papírt a lányhoz.
- Ugye nem kell elolvasnom? Pislogni alig van erőm.
- Nem kötelező. Átolvastam és mindent a helyén találtam, de ha szeretnéd, akkor senki nem áll utadba - Naomi egy fejrázással reagált, majd aláfirkantotta egy-egy szépen kanyarított Lucille szóval mind az 5 lapot.
Felszerelésünket gyorsan bedobáltuk egy nagyobb táskába és útra készen álltunk. A hátsókijárat felé vettük az irányt, remélve, hogy egyetlen fannal sem találkozunk. Természetesen parókáinkat még fenn hagytuk magunkon, hogy semmiképp ne bukjunk le. Naomi előttem haladt pár lépéssel, de ha kicsivel távolabb is ment volna, akkor is simán láttam volna, mert barna parókájából áradó csoki illatú felhő vonzott maga után. Peter kitárta előttünk az ajtót, mi pedig becsusszantunk a fekete BMW hátsó ülésére. Az autóban végre megszabadulhattam vörös, majdnem piros műhajamtól. Eleinte semmi bajom nem volt ezzel a színnel, de már kezdem unni. Lehet be kéne szereznem egy újat, extrábbat. Például egy kéket vagy egy lilát. Naomi is lekapta magáról barna parókájától, megrázta hosszú szőke haját, majd vállamra hajtva fejét, egyből álomra szenderült.
A hosszú úton rengeteg időm volt gondolkodni az elkövetkezendő dolgokról, mivel soha vagy csak nagyon ritkán alszom autóban. Például, milyen lesz Lucillenak a világ jelenlegi leghíresebb fiúbandájának koncertjeit megnyitni? Mennyire lesz megterhelő? Mennyi újság fog arról cikkezni, hogy „Új szerelem a láthatáron!”? Megválaszolatlan kérdések tömkelege cikázott még össze-vissza a fejemben, de kivételes módon magába szippantott az álmok világa.

***

Fogalmam sincs, hol vagyok és fogalmam sincs arról sem, hogy mennyi az idő. Vajon mennyit aludhattam? Megérkeztünk-e már? Valaki mozgolódott mellettem. Gondolom meg akart fordulni, de nem sikerült neki, ugyanis valaki megakadályozta ebben. Ez a valaki én voltam, mivel belém bokszolt. Torkomat egy mély, de nagyon hangos üvöltés hagyta el. Nagyon fájt. Jó erőben van az emberünk. Kinyitottam szemeim, majd megpillantottam bántalmazómat. Kedves barátnőm, Naomi volt.
- Miért visítasz korán reggel? – kérdezte. Hangja nagyon álmosan csengett. Hát persze, mivel én ébresztettem fel „visításommal”. Így jár az, aki korán reggel ütögetni akar.
- Te pedig, miért verekedsz reggel? – kérdeztem vissza, miközben feltápászkodtam.
- Én ugyan nem verekedtem. Meg szerettem volna fordulni, de mivel átlógtál az én térfelemre, ezért valahogy el kellett távolítanom téged – világosított fel.
- Várjunk csak! – gyorsan körbevezettem pillantásom a szobán, majd visszafordultam Naomihoz – Hogyan kerülünk mi egy szobába? Úgy emlékszem az autóban aludtam el – húztam fel szemöldököm az egekig.
- Na, ne, hogy nem emlékszel? Ja, tényleg, téged Aaron hozott fel, mert bárhogy próbálkoztunk nem keltél fel. Ráztunk, szólítgattunk, kiabáltunk, pofozgattunk, de semmi.
Nekem ebből semmi sem rémlik. Hogyan tudtam, úgy elaludni, hogy semmire nem kelek fel? Köztudott, hogy nem vagyok jó alvó és a szomszéd szobában lévő légy zümmögésére is fel tudok kelni. Talán úrrá lett rajtam a fáradtság, mivel nem sokat aludtam a turné alatt.
- Ki az az Aaron? – tényleg nem rémlett, hogy ismernék ilyen nevezetű embert.
- A testőröd – Tessék?? Minek nekem testőr? Meg tudom védeni magamat 2 évig jártam önvédelmi oktatásra, amire Naominak is kellett volna, de lusta volt hozzá.
- Miért kellene nekem testőr? Nem én vagyok a sztár.
- Most mit vagy úgy kiakadva? Nem lennél ilyen, ha láttad volna. Kaptál egy félistent, míg én 2 óriás behemótot, akik apa korúak, lehet kicsit fiatalabbak.
- Akkor sem értem. Miért kell nekem is testőr? És mi az, hogy kapni?
- Kár, hogy nem külön szobát kértem – morogta orra alatt – Szóval, Peter tegnap még az út alatt mondta, hogy kapni fogunk testőröket a One Directiontól. A miérttel én sem vagyok tisztába, szóval ne kérdezd. A hotel előtt vártak ránk. Mivel Peter elég, hogy is mondjam... Túl lagymatag, ezért kelletlenül, de rábíztunk. Pár szót váltottam vele a liftben és jó fejnek tűnik, de majd később leteszteljük.
- De ugye nem jött rá a titokra? Mert úgy emlékszem levettük a parókát – mint látszik, mindig is én voltam asz aggódóbb, én játszottam az anyuka szerepet.
- Mindegy volt. Előbb utóbb, de kiderült volna és inkább legyen előbb. Most pedig, mehetek a készülődni?
Legyintettem a fürdőszoba irányába, szabad utat adva neki. Még mindig nem értem miért jó ez. Egy testőr? Kész röhej. Mint a mondás is tartja, megszoksz vagy megszöksz. Remélhetőleg megszokom, mert megszökni, nem áll szándékomban. Nem fogom itt hagyni Naomit. 

1. fejezet~ Kezdetek

Lucillenak ismét egy fergeteges koncertfellépése ért véget, ez által a második világ körüli turnéja is. A plafonból mindenhonnan konfettik és színes léggömbök hulltak alá. A közönség csupán háromszor tapsolta vissza. Lerohant a színpadról, majd szokásunkhoz hűen odarohant hozzám és egy csontropogtató ölelésben részesített. Fél percig dülöngéltünk jobbra-balra, majd elváltunk egymástól, hogy a stáb tagjai is gratuláljanak. Egy utolsó csapatkiáltás kíséretébe mindenki ment a maga dolgára, ki haza, ki még maradt egy kicsit. Búcsúvacsorát holnap estére szerveztük, ugyanis ez volt a turnénak az utolsó állomása. Peter szólt nekünk, hogy kövessük őt az öltözőkhöz. Ott bementünk Lucille névvel ellátott ajtón. Barátnőm egyből levetette magát a kanapéra, de nem sokkal később én is követtem őt.
- Szóval lányok, lenne itt valami… - kezdett bele Peter.
- Figyelünk – mondtam és egyre kíváncsibb lettem.
- Tehát, számotokra, vagyis legfőképp Lucille számára nem fog véget érni még egy ideig a turnézás – az érintett csak sóhajtott egyet, majd amolyan „folytasd” stílusba intett a kezével. Nem flegma, csak fáradt.
- Tessék? Ezt, hogy érted? – pattantam fel – Úgy volt, hogy végre hazamehetünk a családunkhoz és tarthatunk pihenőt – idegesen csapkodtam jobbra-balra, össze-vissza, fejem már kezdhetett pirosodni. Ideges lettem, mert két hónapnyi kőkemény munka után végre kijárt volna nekünk a pihenő, de még beszerveznek valamit.
- Lala, leülnél? Még nem fejeztem be – pislogott rám Peter türelmetlenül. Még soha nem láthatott tőlem hasonló kitörést. Sőt semmilyent.
Szófogadó gyerek módjára visszaültem, de dühöm még nem csillapodott.
- Tehát Lucillet felkérték, hogy legyen a One Direction Take me home turnéjának elő zenekara. Február 23-án kezdődik. Majdnem 2 hónapra szól ez a szerződés, ugyanis csak a banda ír és angol fellépéseire érvényes.
- Jól hallottam? One Directiont mondtál? – lelkesedett Naomi. Peter bólintott. – Nem kérdés. Benne vagyok – felém fordult és szorosan átölelt – Légyszi Lalaaaaaa, tudod, hogy mennyire szeretném és azt is tudod, hogy mennyire szeretlek.
Vajon akarom-e én ezt? Akarok-e tovább izgulni azon, hogy minden jó fog-e menni? Hogy mikor Lucille „aktív”, könnyebb a lebukási esélyünk? Akarok-e a One Directionnal turnézni? Senki nem tudhatja rá a választ, én sem tudom. Simán foghatnám a sátorfámat és visszamehetnék az iskolába, de akkor elveszteném a legjobb barátnőmet. Aki a világon legjobban ismer, akiben teljes mértékben bízhatok, aki már a testvérem. Számít rám és nem csalódhat bennem.
- Legyen.