13. fejezet~ Szerencsére vagy mégsem...

A mai napom már másodjára szállok ki az autóból. Szállok? Ugyan már. Ugrok, hogy minél előbb elhagyhassam a csatateret. A mai napon másodjára kezdek kiabálni az utasaimmal az út szélén. A mai napon másodjára pattantak el szépen sorjában az idegszálaim. 

- Elegem van belőletek – kiáltottam fel – Miért jó az nektek, hogy egész nap veszekedtek? Egy fél órás utat sem voltatok képesek viták nélkül megmaradni? – vettem egy mély levegőt, amivel próbáltam nyugtatni magam, nem sok sikerrel – Na, jó. Szálljatok ki!Utasításomnak eleget téve szálltak ki a járműből és álltak egymástól a lehető legtávolabb. Most légy okos Lala. Vagy gyalog mész és akkor lekésed a barátnőd fellépését vagy beülsz a meleg autódba és magára hagyod a veszekedő párost. Most, hogy így konkrétan elgondolkodtam rajta, a második megoldás tűnt a legkézenfekvőbbnek és ésszerűbbnek. Ha itt hagyom őket, együtt kell megoldani a hazajutást. Fantasztikus vagyok. Gondolatban a vállamat veregetem, eme fantasztikus terv kieszelése végett. A tőlem telhető leggyorsabb tempómban iramodtam meg a vezető ülésem felé és pattantam be. Az ajtókat azonnal lezártam, hogy még véletlenül se tudjanak beszállni. Az ajtócsapódásra mindketten odakaptak a fejüket, legújabb veszekedésüket megszakítva és már igyekeztek is beszállni, de csalódniuk kellett.- Figyeljetek rám – kezdtem, de ismét vitatkozni kezdtek, miszerint ez az egész a másik hibája – Mondom, figyeljetek rám! – kiáltottam olyan hangerővel, hogy a környéken lévő üvegek majdnem berepedtek. Megilletődve kapták fejüket felém – Fantasztikus. Szóval, én most elmegyek, mert különben elkések. Ti pedig, oldjátok meg a hazajutást. Együtt.Ez volt a végszó. Döbbent tekintetüket hátrahagyva, indítottam el a motort és száguldoztam hazafelé. Szerencsére most nem kerültem semmilyen dugóba, így viszonylag gyorsan hazaértem. Végighajtottam az előkert térkővel kirakott részén, beálltam a garázsba, bezártam azt és benyomultam a bejárati ajtón. - Megjöttem! – kiabáltam, de semmiféle válasz nem érkezett.

Csizmámat és kabátomat levettem és mindegyiket a saját helyére raktam. Átsétáltam a lépcső melletti kis komódoz, ledobtam rá a kulcsaimat, persze a Porsche kulcsát különös odafigyeléssel helyeztem le. Bevonultam a nappaliba, de ott sem volt senki. Ezután az utam a konyhába vezetett, de miközben oda mentem kinéztem az udvarra, hátha kimerészkedett valaki, ebbe a fagyhalálba. A konyhában és az étkezőben sem volt senki, de ha már ott jártam csentem a hűtőből egy csokit. Az étkezőből a lépcsőt vettem célba és meg sem álltam Naomi szobájáig. Kopogás nélkül rontottam be és… Siker. Naomi az ágyon feküdt és a laptopját nyomogatta, miközben a füle be volt dugva. Odasétáltam hozzá és egy gyors mozdulattal kirántottam a füléből a fülhallgatót. 

- A szívbajt hoztad rám – pufogott, miközben nyomkodott egy-két gombot a gépjét, majd lecsukta a tetejét. 

- Gondolj bele, mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem egy baltás gyilkos. Mert felőled aztán bárki bejöhetett volna – mondtam, miközben egy jól irányzott ugrással a legkényelmesebb foteljébe kötöttem ki törökülésben. – Egyébként nem kéne már útra készen állnod?

- Miért? Mennyi az idő? – kérdezte, de válaszolnom felesleges lett volna, mert, ahogy kiejtette a szavakat, talán már közben is rápillantott az órájára – Jézusom, elkésem. Miért nem szóltál már? – pánikolt, miközben az egyik szekrénytől a másikig ugrabugrált.

- Szerintem én megyek is. Amúgy is csak azt szerettem volna tudni, hogy anyáék hova tűntek – mondtam és közben felálltam.

Az már egyszer biztos, hogy azt a fotelt el fogom lopni. Majd mikor sokáig nem lesz itthon átviszem az én szobámba. még illene is oda.

- Nem, nem mész sehova. Segíts kiválasztani mibe menjek, amíg én lezuhanyozok - adta ki az utasításokat és már útban is volt a fürdőbe.

- De hát úgy is adnak rád ott másik ruhát – kiáltottam utána.

- Mindegy.

Pufogtam még egy ideig magamban, majd elkezdtem kikeresni a megfelelő ruhadarabokat. Kikészítettem neki egy összeillő rövid ujjú felsőt és egy ugyan olyan mintával rendelkező nadrágot. Az, hogy valószínű meg fog fagyni, az már nem az én dolgom. Dacból is kikészítettem neki egy másik szettet, ami egy szürke melegítő nadrágból és egy fehér valamelyik sportmárka pólójából állt. Ezek után átsomfordáltam a szobámba és lecseréltem a felsőmet egy, még az előzőnél is egyszerűbb, pöttyös pulcsira. Úgy tűnik ma Adaleina nem fog stílusikonná vagy divatdiktátorrá avanzsálni, vagyis egy egyszerű pulcsi, fekete nadrág és bokacsizma kombó nem ezt sugallja. De sebaj. Előkerestem még a vörös parókámat és a fejemre húztam, természetesen feltűrtem előtte a hajamat. Visszamentem Naomi szobájába, hátha már elkészült, de csalódnom kellett. Barna műhaja alól kilógtak az eredeti, szőke tincsei. Ruhája pedig valószínűsítem, hogy fordítva volt rajta. És a rúzst kicsit, mondom „kicsit” túlhúzta az ajkain.

- Hogy nézel ki? – nyögtem ki miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Ne röhögj. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan jutunk el a helyszínre! Se Logan, se Aaron, se Peter nem tud eljönni. Mellesleg, nem te vitted el Tamarát és Natet? Nem együtt kellett volna hazajönnötök? Hol hagytad őket? – árasztott el kérdéseivel, közben pedig dühösen fújtatott és próbálta rendbe szedni magát.

- Hát akár – kezdtem a mondandómba, de ajtócsapódást hallottam odalentről, így jobbnak találtam lemenni, mintsem Naomival vitatkozni. Mert ebből biztosan vita lett volna. – Most megyek. És a kocsimmal megyünk – kiáltottam vissza a vállam fölött.

Lerobogtam a lépcsőn és az előszobába már senki nem volt, így Nate észjárását követve a konyhába mentem tovább. Ugyanis, ha Nate hazajön, bárhonnan, első útja a konyhába vezet. Jól gondoltam, tényleg ott volt. A pultra támaszkodva tömte magába az ÉN csokimat. 

- Mit csinálsz? – rikkantottam fel és kikaptam a kezéből a csokit.

A Snickersemnek már csak a fele volt meg, szóval levágtam azt a részt, ahonnan beleharapott, azt még odadobtam neki, majd a megmaradt részecskét megsimogattam és eldugtam a hűtőbe. Nem vettem észre, de miközben a legmegfelelőbb rejtekhelyen töprengtem, Nate mögém lopódzott és rajtam, vagyis felettem átnyúlva vette ki a fémdobozos Pepsit, ami szintén az enyém. Utánanyúltam azonnal, de ő gyorsabb volt, magasba tartotta. 

- Hehe-he – röhögött, miközben kitért minden sikertelen próbálkozásom elől. 

Fene bele, hogy ilyen magas. Ugrálás és telegetés helyett inkább a hasát kezdtem el ütögetni és közben kiabáltam, hogy adja vissza.

- Utoljára mondom. Add vissza! – kiáltottam rá és a legerősebb ütést mértem a hasára.

Ezzel a cselekedettemmel együtt, büfögött egy hatalmasat és összegyűrte a dobozt, majd beledobta a kukába.

- Ugye tudod, hogy kifizeted? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ugyan már Lala. Tudom, hogy imádsz és ennyit megérdemlek azok után, hogy majd’ egy órát kellett sétálnom a mínuszokba, ráadásul a húgoddal – mondta azzal a tipikus „tudom, hogy szexi vagyok, nem tudsz ellenállni” mosolyával és magához szorított.

- Akkor is kifizeted – morogtam a mellkasába, mert sehogy sem tudtam kiszabadulni az öleléséből.

Kicsit engedett a szorításán egy idő után, de még mindig közel, nagyon közel tartott magához. Rendíthetetlenül a szemébe néztem, de nem ő tört meg előbb, hanem én. Tekintetétől teljesen ellágyultam, már nem is haragudtam rá. Percekig csak néztünk egymás szemébe, majd mikor újra észhez tértem, már arca vészesen közeledett az enyém felé. Szerencsére vagy mégsem, Naomi trappolt be a konyhába. Érkezésére, azonnal megteremtettük a 2 lépés távolságot. 

- Mit csináltatok? – kérdezte gyanakodva. 

Nem tudom, miért gyanakszik, hisz nem történt és nem is volt semmi. Bár nem tudom, hogy mi is akart lenni, de inkább nem volt semmi. Egyikőnk sem válaszolt. Nate átment a nappaliba, én pedig kivettem a hűtőből a megkezdett csokit és azt majszoltam el, míg Naomi fel,s alá rohangált a házban. Ez történik, ha nem a profi csapata készíti fel őt.

***

- Lucille, 2 perc és kezdés – kiabált oda nekünk egy statiszta.Lucille rám nézett, majd a fellépés előtti elmaradhatatlan szokásunk következett. Ölelés, három puszi és egy „elcsúszott” pacsi.- Ügyiii leszel. - Itt maradsz hátul, ugye? - kérdezte, de csak bólintottam.

Hogy most miért a színfalak mögött nézem végig a showt? Egyszerű. Nem volt kivel kiülnöm oldalra. Egyedül pedig nem szerettem volna, így inkább visszamegyek az öltözőkhöz.

Mikor ideérkeztünk, megtudtuk, hogy a két testőr és Peter,, azért nem tudtak eljönni, mert itt akadt valami fontos elintézni valójuk. A három lánynak is itt kellett előkészíteniük a terepet. Felettébb furcsa, de ez van. Tenni ellene nem tudtunk. 

Már a harmadik kanyart vettem be és már csak egy volt hátra, mikor egy fiú futott felém. Pontosabban belém. Elcsépelt filmfogás, de ezennel tényleg belém futott. Megszédültem és az ismeretlennel együtt a földön kötöttem ki. A fejemet rettenetesen beütöttem és a világ még mindig forgott velem. A fiú feltápászkodott, majd engem is felsegített, de ekkor már egy olyan érzés fogott el, mintha a világ leggyorsabb körhintájára váltottam volna jegyet. Az ismeretlen személyében véltem felfedezni, magát Liam Paynet. Valamit nagyon méregetett rajtam, de először nem is esett le, mi lehetett az, de mikor odakaptam a fejem tetejéhez, nem éreztem a másodhajat. Csak azt ne, ne, ne, ne. Liam döbbenten állt egy helyben és felváltva nézett engem és a földön fekvő műhajat.

- Te, te, te – dadogott és közben rám mutogatott – Te ki vagy?

- Könyörgöm, erről egy szót se ejts senkinek. Mindent elmondok, de ne mondd el senkinek. Könyörgöm. Kérlek – néztem mélyen a szemébe és éreztem, hogy kicsordul az első könnycsepp.

- Mi ez? És ki vagy te? – kérdezte még mindig lefagyva.

Felkapartam a földről a parókát és csak ennyit szóltam Liamhez: - Gyere velem!

Az öltözőig futva tettem meg az utat. Mindvégig hallottam magam mögött a lépteket, de nem fordultam hátra. Tudtam, hogy Liam az és azt is tudtam, hogy ez alól már kibújni nem tudok. Egyszer – gondolom – úgyis megtudta volna. Csak eddig azt reméltem, hogy nem mostanában, nem ilyen körülmények közt és nem én fogom beavatni a dolgokba.

Kitártam az ajtót és amilyen gyorsan csak lehetett beslisszoltam rajta. A nyílászáró mögé bújva vártam, hogy Liam is bejöjjön. Nem is kellett sokat várnom, csak pár lépéssel volt lemaradva. Leült a kanapéra és várta, hogy belekezdjek a mondandómba. A szavak sehogy sem akartak a nyelvemre kerülni így csak tátogtam. Száj ki és be ki és be. 

- Figyelj, látom, nem tudsz nekikezdeni. Egyszerűbb lenne, ha kérdeznélek? – ajánlotta fel, amire heves bólogatás volt a válaszom. – Akkor talán kezdjük ott, hogy ki is vagy. Mármint valójában.

- Lala Tonkin – feleltem, de a hangom még eme két rövidke szó kiejtése közben is meg-megremegett. 

- Hogy kerültél ide? Ide be a színfalak mögé?

- Hát besétáltam – húztam kínos vicsorra hasonlító vigyorra a szám. Rosszalló fejrázást kaptam válaszul. – Az elejétől ugye? – kérdeztem és éreztem, hogy pirosodnak az orcáim. Úgy látszik, nála nem megyek most ezzel a vicceskedéssel semmire. Bólintott. – Szóval az egész, úgy 3-4 éve kezdődött. a barátnőm, aki most a színpadon áll és énekel, igazából nem Lucille, hanem Naomi Green. Egy átlagos 21 éves lány, már, ha lehet ezt az egész őrületet annak nevezni. Szóval, Naomi vagy ha neked jobb, akkor Lucille előállt annak az ötletével, hogy ő sztár akar lenni, de szeretné megtartani a maga szép világát is. Így több napon át tartó gondolkodás után jutottunk arra a döntésre, hogy kitalálunk egy új médiaszemélyiséget. A titok kulcsa pedig a paróka. Lucille, Naomi igazából szőke, én pedig, mint láthatod barna. Hát röviden így lett Lucille és jobb keze én, azaz Adaleina.

Liam teljesen elfehéredve hallgatta a rövid előadásomat. Amíg beszéltem tellegettem jobbra-balra, bár nem tudom minek. Leültem és kezdtem félni. Mi lesz, ha azonnal rohan valakihez, hogy elújságolja a hírt? Nagyon remélem, hogy nem. Pontosan nem tudom, de pár perc után Liam felállt a kanapéról. Odasétált hozzám, majd kezét nyújtotta. Értetlenül pillantottam fel rá. Aranyosan elmosolyodott. Megvárta, míg kezemet az övébe teszem és felhúzott a székről, amire időközben leültem.

- Bennem megbízhatsz, bízhattok. Akár a halálomig őrzöm a titkotokat, ha szükséges. Ha bármilyen segítség kellene, bátran szólj. És bár nem is ismertük egymást, de mi lenne, ha elölről kezdenénk? Liam vagyok - mosolyodott el.

- Köszönöm Liam. Én pedig Lala.

12. fejezet~ Frankie

Francesca Sandford (Frankie)

Anya szemeiből még mindig peregnek kifelé az örömkönnyei, apa pedig még mindig döbbenten ül és még mindig nem fogta fel teljesen a dolgot. Már legalább 6 perce ez megy folyamatosan. Tamara feltehetőleg megunta ezt az egészet, telefonját félredobta a kanapéra, majd:

- Anya, nem igaz, hagyd már abba. Lala csak egyetemre megy. Nem kötik még be a fejét, hogy ennyit kelljen itatni az egereket. Apa, te meg mit nem hiszel el ezen? Mindegy, én megyek. Lala elviszel? – fordult felém a végére.

Választ nem kapott azonnal, mert anyák ugyanannyira le voltak döbbenve, mint én. Tamara még soha nem akadt ki ennyire. Valaminek kellett történnie, hogy ilyen „beszédet” mondott. Lehet, hogy dobta a barátja? Ohh, miket beszélek, nem is volt barátja. Vagy igen?

- Na, mi lesz? Lalaaaa – legyezte kezét előtte, ezzel visszarángatva engem a földre.

- Persze, megyek – mondtam, majd anyáékhoz fordultam. – Nem sokára jövünk. Addig is, szórakozzatok jól és ha jól tudom, Naomi is hazaér hamarosan.

Mindkettejüknek nyomtam egy puszit az arcára, majd felkaptam a kocsim kulcsait a lépcső melletti szekrényről és már csak a cipő és a kabát hiányzott. Az előszobába érve, magamra kaptam gyorsan a fekete kabátom és a feketés szürke nyakkitörő bokacsizmám és útra készen álltam. Tamarával az oldalamon kitipegtem a fehér Porschémhoz. Még mindig álomszerűnek tűnik, hogy megkaptam álmaim autóját, egy 2011-es Porsche Cayenne-t, pedig ez a valóság. Sokévnyi zaklatás és kérlelésnek itt a gyümölcse. Anyáék, mamáék és nagynéném közös, 21. szülinapi ajándéka. Beültem az álomba, majd magamba szívtam az autó új illatát. Egyszerűen nem bírok betelni vele.

- Na, hova-tova? – fordultam Tamara felé vigyorogva.

- Frankie-hez – válaszolta egyszerűen.

- Minek megyünk oda? – vontam fel szemöldök, de ennek ellenére beindítottam a motort és már száguldoztam volna ki a kertkapun, ha nem jut eszembe egy-két fontos dolog.

- Úrsiten, ez irataim.

Ezzel fogtam magam és kiugrottam a járműből, és mint egy őrült, rohantam vissza a házba. Gondoltam egyszerűen kicsapom az ajtót és felkapom a táskám, de el kellett szomorodnom, ugyanis Nate orra, feje és maga Nate is ismét rossz helyen járkált, így nekinyitottam az ajtót.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben felkaptam a táskám. – Nem? Akkor jó – vicsorodtam el.

- Hogy te milyen egy…dög vagy- motyogta miközben orrát fájlalta. – Ohh, de jó. Látom mész el – kipillantott az ajtón – kocsival. Fantasztikus, akkor engesztelésképp el is vihetnél. Menjünk – ragadta meg karomat és hirtelen már nem is fájt semmije.

- Engedj már el – rángattam a karomat, miközben ő az ajtót csukta be.

Mivel, hogy szépen kértem, el is engedett, így ma már másodszorra tartottam a kocsim felé, csak másik emberrel. Nate beült hátra, én pedig ismét elfoglaltam a helyemet a vezető ülésen.

- Lett, ő miért jön? – kérdezte mogorvám Tamara, miután megnézte a két első ülés között előrehajolt Natet.

- Nem tudom. De mivel neki nyitottam az ajtót, engesztelést kért és azt mondta, csak így tehetem jóvá. Szóval, ja – vontam meg a vállam és indítottam el az autómat.

- Én ugyan nem azt mondtam, hogy csak így teheted jóvá. Ha benne lennél, mehetne máshogy is – kacsintott rám és megnyalta az alsó ajkát és kajánul elvigyorodott.

Feleslegesnek találtam járatni a számat egy ilyen megszólalás válaszául, úgyhogy inkább sóhajtottam egy hatalmasat, miközben szemimet forgattam.

A kapu előtt megálltam és megvártam, amíg bezáródik, mert nem mindig csukódik be magától. Megesett már, hogy elmentünk egy napra és a kapu tárva-nyitva állt. Azóta mindig megvárjuk. Kényelmes tempóban hajtottam végig a zsákutca legvégétől a kereszteződésig, ahol muszáj volt megállnom 2 okból kifolyólag is. Az egyik, hogy óriási forgalom volt, a másik, hogy nem tudom hova akarnak pontosan menni az utasaim, így inkább visszatolattam, nehogy beengedjen egy rendes autós a haladásba.

- Nate, te hova is mész? – fordultam hátra hozzá.

- Nekem mindegy. Ahova ti – vont vállat, majd hátra dőlt és lehunyta szemeit.

- Frankie-hez is eljössz velünk? – kérdezte Tamara gyanakodva.

- Oda megyünk? Hát akkor meg főleg – zsongott be Nate és ismét előre dőlt.

- TT, te tudod az utat? Én elfelejtettem – vallottam be, mivel tényleg elfelejtettem az utat a nagynéném házáig.

- Persze, hogy tudom. Megyünk végre? – mordult fel Tamara.

- Igen, de ne legyél ilyen izé – dünnyögtem és kikanyarodtam balra, gondoltam arra kell menni.

- Lett, merre mész? Jobbra kellett volna kanyarodnod – kiáltott fel TT.

***

Az utat Frankiékig mondanám, hogy csendben tettük meg, de akkor leszakadna a plafon. Ahányszor befordultam valamerre Tamara egyből felkiáltott, hogy a másik irányba kellett volna. A hatodik ilyen után meguntam és kiszálltam a kormány mögül, majd átadtam a helyet drága húgomnak, ha ő ennyire jól tud mindent és nem képes előre szólni. Meg amúgy is, ne rajtam vezesse le a dühét, ha már dühös, mert vezetés közbe, amikor csönd volt, mert egyenes úton kellett menni, rájöttem, hogy akkor szokott így viselkedni, ha dühös. Szóval, miután én is kiakadtam és végül visszaültem a vezetői ülésbe, nem volt kiabálás, halkan, szinte suttogva adta az információkat.

Frankie tulajdonképpen 3 évvel idősebb nálam és a nagynéném. Hát igen, kései gyerek. Leparkoltam a házuk előtt, kiszálltam és vártam. Hogy mire? A veszekedő Tamara és Nate párosra.

- Tulajdonképpen, te minek jöttél? – morgolódott Tamara.

- Már mondtam. Unatkoztam otthon és amúgy is jóban vagyok a nagynénétekkel és régen is láttam.

- Jó. Jó! Fiatalok, elég volt! – kiáltottam el magam és életemet kockáztatva álltam közéjük, ezzel elvártam, hogy végre fogják be a csőrüket és abbahagyják a cicaharcot.

Előttem Tamara, mögöttem Nate és már indulhattunk is a csengőhöz. A házban lakók valószínűleg kiakadtam, mert TT, úri hölgy módjára rátenyerelt a csengőre. A zenebona abbamaradt, majd nagynénénk hangját véltük felfedezni a kis hangszóróból.

- Sziasztok – kiáltott bele. – Már azt hittem, hogy visszajöttek azok, akik előbb szórakoztak… - mondta és mondta, reklám, szünet és egyéb megszakítás nélkül.

- Öhm, Frankie, ne haragudj, de beengednél? – kérdeztem meg, mikor már a lábujjaim kezdtek elfagyni.

- Ja, persze, bocsi.

Hosszasan nyomta a kapunyitót. Ezt onnan tudom, hogy mikor már félúton jártunk a bejárati ajtóhoz, még akkor is lehetett hallani. Tamarát és Natet még mindig nem mertem a másik közelébe engedni, így az előbbi libasorunkban haladtunk, miközben Nate perzselő tekintetét éreztem a hátamon, legfőképp a fenekem táján. Furcsa egy gyerek, az biztos.

Mikor az ajtóhoz ért a különítményünk, Frankie rontott ki rajta és csontropogtató ölelésben részesítette Tamarát. Eközben Nate mellém lépdelt és átkarolt, úgy szemlélte az eseményeket.

- Szia Lalaaa – köszöntött engem is hasonló vehemenciával Frankie, mint TT-t. – Ő a barátod? – mutatott Natere és veséig látó pillantással nézett végig rajta.

- Mi?! Az kéne még. Frankie, ő csak Nate. Tudoood.

- Ja tényleg, bocsi – legyintett egyet és őt is megszorongatta.

Betessékelt minket az ajtón a meleg házba, ahol nem kellett attól tartanom, hogy le kell vágni majd a lábujjaimat, mert elüszkösödtek. Cipőnket levettük, kabátjainkat pedig felakasztottuk és átvonultunk a nappaliba.

- Wayne hol van? – kérdeztem, miközben helyet foglaltam az egyik egyszemélyes fotelba, nehogy véletlenül Nate közelébe kelljen kerülnöm.

Furcsa egy napom van ma. Tamarának dühkitörései vannak, Nateben tombolnak a hormonok, Frankie felpörgött, bár tudnám mitől és anyáék… Hát remélem, mire hazaérünk nem fognak még mindig döbbenten ülni és bámulni.

- Edzésre kellett mennie, de szerintem hamarosan megérkezik – vont vállat. – Hozok kaját. Inni mit kértek? Van narancslé, kóla, tej, víz és még nem tudom mi… Na? – nézett ránk és várta, hogy válasszunk.

- Azt hiszem nekem jó lesz a kóla és Natenek is – válaszoltam a fiú helyett, mert láttam rajta, hogy csillan a szeme és általában olyankor semmi jóra, értelmesre nem szabad számítani tőle.

- Segítek – mondta hirtelen Tamara és már úton is volt Frankievel a konyhába.

Megvontam a vállam és a távirányító fel nyúltam, hátha megy valami érdekes a tv-be. Bekapcsoltam a készüléket és egyből egy zenecsatornán menő legújabb One Direction klipet hallgathattam. Magamban dúdolgattam a Blondie feldolgozásukat, ami nagyon jól hangzott az ő előadásukban. Miközben a fiúkat térképeztem fel, ki hogyan és mennyire néz ki jól, arra ébredtem fel az álmodozásból, hogy Nate átült a fotelem karfájára és szemeim előtt húzogatja kezeit.

- Na, mi van? Csak nem bejön az egyik? – húzta fel a szemöldökét és kajánul elmosolyodott.

- És ha igen? – kérdeztem vissza, kicsit túl nagy vehemenciával.

- Hát akkor sok boldogságot – zárta le ezt az igazán felnőttes és hosszú életű beszélgetésünket.

Nate ahelyett, hogy visszaslattyogott volna a helyére, belecsúszott az ölembe. A súlyától csak nyögni tudtam, mert biztos vagyok benne, hogy palacsintává lapított.

- Szállj már le rólam! Mire jó ez neked? – nyögdécseltem. Meglehet, hogy túl hangos voltam, mert Frankie nézett ki a konyhából.

- Huhh, már azt hittem mást csináltok – és visszavonult a konyhába.

- Na, jó. Elég volt ebből. Nate, szállj le rólam vagy én szállítalak le – fenyegettem meg.

- Rettegek. Szállíts, ha mersz – válaszolta és még jobban, ha lehet mondani rám tehénkedett.

Vettem egy nagy levegőt és erőt gyűjtöttem, majd felálltam. Láss csodát, Nate csak úgy gurult lefelé az ölemből és fél perc múlva már a földről pislogott felém értetlenül.

- Te titokba gyúrni jársz? – értetlenkedett.

- Ugyan dehogy. Minek nézel te? Vannak titkos izomtartalékaim. Amúgy meg megmondtam, hogy szállj le, nem? – vontam vállat nem törődöm módon és visszazuhantam a fotelba.

Nate is feltápászkodott a földről és visszacsüccsent a kanapé, tőlem legtávolabb eső pontjára. Úgy tűnik fél, milyen jól teszi.

Percekkel, jó hosszú percekkel Frankie jött vissza a konyhából, jól megrakott tálcákkal a kezében, mögötte Tamara pedig az üdítőket hozta. Igazából nem hiszek a véletlenekben, de ez biztos az volt, mert abban a másodpercben, mikor nagynéném kitárta a konyhaajtót, felcsendült a The Saturdays új slágere a What About Us. Persze, Frankie ezt meghallva, azonnal énekelni kezdte a Tv béli önmagával a saját és bandatársai részeit. A délutánunk többi része is kicsattanó boldogságban telt. Frankie elmesélte, mik történnek mostanában körülötte és a lányok körül, mikor jelenik meg új klip, CD és hasonlók. Ezek után kényszerítettek rá, hogy elmeséljem milyen Adaleinaként a One Direction turnéján részt venni és hogyan teljesít Naomi, azaz Lucille. Frankie megígérte, hogy az egyik fellépésre biztosan el fog jönni és ez volt a végszó, ugyanis nekem mennem kellett haza, hogy időben el tudjak készülni a ma esti előadásra. Könnyes búcsút vettünk nagynénénktől és az autómhoz igyekeztünk, mert időközben a hó is elkezdett szállingózni. Nate és Tamara versenyt futottak, gondolom az anyósülésért, de ahogy odaértem hozzájuk, meg is bizonyosodhattam róla, hogy jól sejtettem.

- Mi lenne, ha feldobnánk egy érmét? – kérdeztem kihajolva az ablakon, mert én már 5 perce a fűtött autóban ültem, de ezek ketten még mindig veszekedtek.

- Dobj. Enyém a fej – mondta Tamara.

Előkotortam a kesztyűtartóból egy fontot és feldobtam. A pénzérme az időközben előhalászott keménykötésű könyvecskén ért újra „földet”.

Az eredmény több mint megdöbbentő volt. Az érme a peremén állt és nem dőlt el.

- Ne már. Akkor is én ülök előre – csattant fel Nate.

- Tévedés – ingattam a fejem és lezártam az anyósülés felőli ajtót – Egyikőtök sem ül előre. Mentek hátra, ha már nem tudtatok dönteni. Olyanok vagytok, mint az ovisok.