11. fejezet~ Örömforrás

Ajkaink ismét majdnem találkoztak, amikor…
Amikor rázogatni kezdte a vállamat valaki. Nyöszörögtem, majd másik oldalamra próbáltam fordulni, de nem sikerült. Nem értettem, miért nem sikerült, de kénytelen voltam utánanézni a dolognak. Még mindig az autóban ültünk, de az már nem ment. Aaron pedig, bal vállamat rázogatja. Értetlenül pislogtam körbe, hogy mit is keresek én egy járműben, de akkor sorban ugrottak be az est eseményei. Lucille eddigi legnagyobb tömeg előtt való fellépése, ezzel együtt a Take Me Home turné megnyitása, One Direction fergeteges produkciója, Helylopóval közös vízvásárlás, tartozása – igen is, be fogom hajtani azt a 20 pennyt is – majd a hazaút.
- Végre felkeltél – morgott Aaron.
- Hazaértünk? – kérdeztem, frissen kelt, rekedt hanggal.
- Még nem, vagyis majdnem. Azt hiszem. Nem tudom – dadogta a fiú – Itt laktok?
- Igen, itt. Miért? – vontam fel a szemöldököm.
Ismét. Idősebb koromban, pedig mehetek botoxoltatni, a sok szemöldökráncolás miatt.
- Csak furcsa, mármint. Nem tudom. Csak, csak… Semmi – legyintett és ezzel jelezte, hogy váltsunk témát.
Most végkép elvesztettem azt a fonalat, amit nem is szereztem meg, soha. Nem értettem reakcióját. Mi másért parkolt volna le Logan egy háznak a kertjében, ha nem laknánk itt? Logan behajtott a szépen kialakított és minden kíváncsiskodó tekintet elől védő kapunk, majd végiggurultunk a vöröses térkővel kirakott úton, amit két oldalt gyönyörű, zöld pázsit díszített, el-el szórva, egy-egy rózsabokorral vagy csak egy szimpla bokorral. Néhol fellelhető kedvenc tűlevelűm, az ezüstfenyő. Bár mindezt, most nem lehetett látni, ugyanis éjszaka lévén, minden feketeségbe burkolódzott. Logan, megállt a belső bejárati ajtó előtt. Lucille, aki időközben visszaalakult Naomivá, kecsesen kiszállt a járműből. Utána következtem én, aki kicsit sem kecsesen átmászott az ülésen és két lábra érkezve a földre, szálltam ki. Az autóban maradt 3 fiú-férfiútól nem vettünk könnyes búcsút, mert holnap, holnapután és azután is látni fogjuk egymást. Szinte minden nap össze leszünk zárva.
Naomival nagy nehezen kinyitottuk az ajtót. Azért volt ez az egész művelet, roppant nehéz, mert először én keresetem a táskámban a kulcsokat, megjegyzem sikertelenül, majd Naomi kezdett keresésébe a kulcscsomónak még mindig nem nevezhető izéjébe. Miután mindketten sikertelenül jártunk – nem értem Naomi hogyhogy nem találta meg azt az óriás kacattárat – becsöngettünk. 2 perc várakozás után a rettentően álmos képű Nate nyitott ajtót.
- Ti! – mordult ránk – Miért csöngettek a saját házatokba, hajnali 1-kor?
Kérdése közben, félreállt az ajtóból, hogy beljebb mehessünk és Naomi, Nate nem épp kedves modorát, mintha meg sem hallotta volna, úgy kérdezett vissza.
- Már ennyi az idő? Teljesen abban voltam, hogy 11 körül van – sopánkodott.
Engem továbbá cseppet sem érdekelt a testvérpár civakodása, mindennél jobban vágytam az ágyamba. Adtam egy puszit Naominak, miközben Nate kiabált hozzá, majd adtam egy puszit Natenek is, miközben Naomi kiabált neki vissza és elindultam fel a szobámba. Ahogy elhaladtam a lépcső melletti lévő szekrény mellett, megpillantottam egy az én nevemre címzett borítékot. Azonnal odasiettem és kezembe vettem. Ha ez az, amire gondolok, akkor, akkor nem tudom, mit csinálok. Talán kiugrom a bőrömből. Félve néztem meg a feladó részét a vaskos borítéknak.
Feladó: Royal College of Art
Remegő kezekkel kezdtem kinyitni a borítékot. Lassan, bizonytalan mozdulatokkal húztam ki a benne rejlő lapokat. Szétnyitottam azokat, mert eddig félbe voltak hajtva. Lehunytam a szemeim, mély levegőt vettem, felkészültem a legrosszabbra, majd ismét kinyitottam a szemeimet.

Tisztelt Colette Lauren Tonkin!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert iskolánk School of Communication tavasszal induló részlegére…

Ezek után, percekig, se kép, se hang nem volt számomra. Döbbentem olvastam, újra és újra azt a két sort, ami a világon, eddigi legnagyobb öröm volt számomra. Felvettek abba az iskolába, arra a szakra, ahova 17 éves korom óta vágytam. Nekem nem az Oxford, nem a hasonló nagyobb nevű, hírű iskolák voltak a vágyálmaim, hanem ez az egyetem. 17 évesen döntöttem el, hogy ide fogok járni, mikor elkészítettem a húgom egyik házi feladatát. A feladat egyszerű volt. Készíts egy neked tetsző témában egy címlapot. Az a címlap, pedig annyira jól sikerült, hogy Tamara, nem csak megkapta rá a legjobb osztályzatot, hanem még az iskolai újság címlapja is az lett, hiába szólt teljesen másról. Később Tamara ismét kapott egy házit, méghozzá olyat, hogy rajzoljon egy A/3-as méretű, 20 kis kockából álló mini sorozatot, ami az általa írt meséről szóljon. Mondanom sem kell, hogy ennek a feladatnak az elkészítését is szívesen elvállaltam. Természetesen – és most nagyképű leszek – ennek a sikeressége sem maradt el. Legjobb érdemjegy, újság, sőt még egy pályázatot is megnyert/nyertem vele. Ezek után kezdtem el otthon mini sorozatokat készíteni kézzel, számítógépen és kezdtem gyártani mindenféle címlapot.
Az első fokozat után, ami a döbbentség volt, következett a második és a harmadik egyszerre. Az ugrálás és sikoltozás. Visszaugráltam a még mindig kiabáló testvérpár közé és meglóbáltam orruk előtt a papírt.
- Nézd, nézd, nézd – kántáltam folyamatosan, miközben, még mindig sikongattam.
- Nézem már, csak ne ordíts – pisszegett le Naomi.
Kivette kezemből a lapot és olvasni kezdte. Nate testvére mögé állt, hogy ne legyen lemaradva, úgy 10 másodperccel az értesülésről. Mikor mindketten végeztek a lap olvasásával, fél percig döbbenten nézték azt, majd felnéztek rám - addigra én már abbahagytam mindent, csak óriási mosollyal, egy helyben állva néztem rájuk, ez már a 4. fázis – és Naomi sikoltozva rohant meg és szorongatott halálra, Nate pedig csak odajött hozzánk és ő is beszállt a szorongatásba.
- Gratulálok – mondták egyszerre, úgy 4 perc után.
Most már az 5. fázisba kerültem, ami a sírás volt. Így csak hüppögtem nekik egy sort. Ismertek már annyira, hogy tudják, mit kell ilyenkor tenni. Naomi elrohant zsebkendőért, Nate pedig magához húzott és dörzsölgetni kezdte hátamat. Nem sok idő telt bele, míg megnyugodtam és felfogtam, hogy tényleg felvételt nyertem az RCA-ra. Egyetemista lettem. Igen, én, egyetemista. Nem szokásom ezt mondani, de most muszáj: WOW.
Nate elnyomott egy ásítást, utána Naomi, majd én is.
- Szerintem menjünk aludni – mondta Naomi. Nate csak egyetértően bólintott.
- Engem, ha egy baltával csapnának le, sem tudnék aludni – mondtam – De ti menjetek.
Mindketten bólintottak és a szokásos búcsúzkodás után, egymás után indultak meg az emeletre, ki-ki a saját szobájába.
- Holnap, vagyis ma még iszunk erre – szólt vissza a lépcső tetejéről Nate.
Hangosan felnevettem. Ki más mondhatna ilyet? Csak Nate képes mindenre inni. Még ha hosszú, esős napok után, ki süt a nap, arra is képes inni egy pohárral.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, majd újra és újra átolvastam azt a világot jelentő mondatot. Azért, hogy mindent megtudjak, egyszer tovább is olvastam a levelet. Mint megtudtam, hogy március1-jén be kell menni nyílt napra és 4-én kezdődnek az előadások. Megnéztem a mellkelt szórólapokat, amik különböző csoportokba invitáltak. Volt köztük minden: AKK - Animációk Készítők Klubja, SzIK – Számítógép Imádók Klubja, SMK – Sport Megszállottak Klubja és hasonlók. Találtam egyet, ami nagyon szimpatikusnak tűnt. A röplabdázók klubja. Gimnáziumban kezdtem ezt a sportot versenyszerűen űzni és a gimi csapatával több országos versenyre is eljutottunk. Ha esélyem adódik belépni, biztosan nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget.
A nagy öröm közepette elfelejtkeztem egy fontos dologról. Naomiról, vagyis Lucilleról és magamról, Adaleidáról. Ha a hét legalább 5 napján előadásokra kell járnom, akkor, hogyan fogok ott lenni minden fellépésen? Nem halasztanék egy fél évet és nem is lehet. De akkor, hogyan lesz? Mi fog történi? Egyszer, egyetlen egyszer történt meg, hogy nem voltam ott Naomival egy fellépésén és akkor is elcsúszott a színpadon. Állítása szerint én vagyok a kabalája és nélkülem nem menne neki. Hiába mondom neki, hogy ez bárkivel megtörténhet, hajthatatlan. És nem is bánom, hogy minden előadására el kell mennem. Megértem a rajongóit, minden pénzt megért, hogy láthasd a színpadon. Az, amit ő ott fenn csinál, az valami elképesztő és egyhamar senki nem felejti el.
Holnap remélhetőleg megbeszéljük, hogyan lesz tovább és anyáknak is elmesélhetem a nagy hírt. El ne felejtsem, bár kétlem, hogy megtörténne, de EGYETEMISTA lettem.

10. fejezet~ Showtime

A mikro pityegett, ezzel jelezve, hogy felmelegedett a tej. Feltápászkodtam a hozzá legközelebb eső székről és kinyitottam az ajtaját. Kivettem a kettő forró bögrét, leraktam a konyhapultra és mindkettőbe raktam két-két kanál speciális kakaóport. Megfogtam a bögréket és elindultam az emelet felé, Tamara szobájába, de a lépcsőn pont abba a személybe futottam bele, akihez indultam.
- Jó reggelt – trilláztam.
- Neked is. Ez az enyém? – bökött fejével a saját bögréje felé, amin neve is ott villogott.
- Persze. Ki másé is lehetne? Tessék – nyújtottam feléje.
Tekintetem véletlenül a lépcsőfeljáró melletti órára irányult. 10:22. Az azt jeleni, hogy…
- Jézusom! 2 perce megy a SpongyaBob – sikkantottam fel és már rohantam is a nappaliba.
Ott levágódtam a bézsszínű fotelba. Elnyújtózkodtam a kapcsolóért, de csak nehezen tudtam megszerezni, mert az alattam lévő lábaim és a forró ital is akadályozott benne. Ahogy kezembe vettem, egyből lenyomtam a 3-as gombot, ami arra az adóra vezérelt, amin kedvenc műsorom megy. Tamara csak lassan közelítette meg a kanapét és huppant bele.
- Miért nézed mindig ezt a izéé… mesét? – kérdezte.
Normális válasz hiányában megvontam a vállam. TT sohasem volt oda Spongyabobért és barátaiért, mert szerinte butít és szegény gyerekeknek ilyenen kell felnőniük, hát akkor nézzük meg őket. De ha egyszer olyan imádni valóan butácska, akkor miért ne nézhetném?
Már majdnem elkezdődött a második rész is, amikor hangos lábdobogás ütötte meg fülemet. Hátrafordultam a fotelből és Nate nyúzott arcát pillantottam meg.
- Spongyabob? Miért nem szóltatok, hogy már megy? – kérdezte szemrehányóan.
Előző nyúzottsága eltűnt és ő is leült a másik fotelba. Pár perccel később, kizárásos alapon Naomi jött le a lépcsőn. Ugyanúgy, mint bátyja, nyúzott volt, de amit rápillantott a tvre, egy másodperc alatt szertefoszlott és helyét a vidámság vette át. Tamara ezt látva, csak fejét csóválta rosszallón, de az évek alatt megszokhatta, hogy ez is hozzánk tartozik.
Dél körül csengettek. Naomi főzött, Nate elment valahova, Tamarát pedig Naomi elküldte boltba valami fűszerért, így kénytelen voltam én ajtót nyitni.
- Szia, Lala – köszöntött anya és apa is egy-egy puszival, utánuk Naomi szülei is.
- Hát ti? – kérdeztem, mert tényleg nem tudtam mit csinálnak itt ekkora bőröndökkel. Bőröndök. Úristen. Elfelejtettem, hogy itt maradnak egy hétig. – Ne haragudjatok, elfelejtettem. Gyertek.
Anyáék bejöttek, lerakodták a cuccukat, míg én becsuktam, vagyis csuktam volna, de Nate pont akkor ért vissza. Szegény így is nekifejelt az ajtónak, hiába rántottam vissza, nem voltam elég gyors.
- Nate, jól vagy? Ugye nem tört el az orrod vagy hasonló? – aggodalmaskodtam Kathrinenel együtt.
- Nem, de nagyon fáj – sipákolt befogott orral.
Karon ragadtam és a konyhába húztam, ahol Naomi még mindig főzni próbált, szüleink érkezéséről, még nem is tudott.
- Naomi, itt vannak anyáék – böködtem meg vállát, mert időközben bedugta fülébe a fülhallgatóját.
- Hm?
- Mondom, itt vannak anyáék.
Naominak kitágultak szemei és őrült tempóban iramodott meg a nappali felé.

***

Fél óra és kezdetét veszi a majd’ 3 hónapon át tartó őrület. Lucille egy narancssárga felsőt és egy aranyos, virágmintás szoknyát kapott Avatól. Rhea sem vitte túlzásba a dolgokat, kicsit besütötte a hajának a végét és 
Sue kezei közé került, aki leheletnyivel erősebb sminket tett fel, mert állítása szerint az való a színpadra. Ő a sminkes, ő tudja, én bízok benne, mert mindig csodás dolgokat készít. Csak úgy, mint most is. Lucille meseszép lett. Én csak egy lenge fekete szoknyát és fehér blúzt vettem fel. Hiába repkednek odakint a mínuszok, idebent meg lehet sülni. Épp Lucille öltözője felé tipegtem az óriás sarkaimon, amikor Aaronba botlottam.
- Hát te? – kérdezte.
- Téged kerestelek – feleltem vigyorogva.
- Megtaláltál – húzta aranyos mosolyra ajkait.
- Vissza kéne mennem Lucillehoz, mert annyira izgul, hogy képes lenne világgá futni vagy pedig teleeszi magát csokival és rosszul lesz.
- Várj Ada– ragadta meg kezeimet Aaron – Miért is kerestél?
- Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy végignézed velem a koncertet? – irultam-pirultam miközben ezt az egy mondatot mondta, kérdeztem.
Nem értem miért lettem hirtelen ilyen szégyenlős Aaronnal. Eddig soha, rövid ismertségünk alatt, nem történt meg.
- Persze – mosolyodott el, még aranyosabban.
- Akkor én megyek is. Majd gyere oda oldalra – intettem és már sarkon is fordultam.
Sejtésem beigazolódott. Lucille éppen csokival tömte magát. Mindig ez van, ha nagyon izgul. Régen, érettségi előtt felszedett vagy 5 kilót, mert nem bírta már azt, hogy gyomra minire zsugorodik össze. A csoki nyugtató hatással van rá, de ha nagyon sokat eszik, akkor az ki is jön.
- Add ide – sziszegtem, miközben a csokiért vívtam harcot.
- Nem adom – felelte úgy, mint egy 5 éves kisgyerek.
- Add már ide. Első alkalommal máris ki akarod dobni a taccsot a közönség előtt? Nem lenne az ultra gáz? – kérdeztem és itt már tudtam, hogy nyert ügyem van.
Tisztázzuk. Nem azért mondtam ezeket, hogy gonoszkodjak, hanem segíteni próbáltam neki. Lucille odanyújtotta a már félig elfogyasztott édességet, én pedig leraktam a mögöttem lévő sminkes asztalra.
Hirtelen kivágódott az ajtó és Peter lépett be rajta, Logannel a nyomában.
- Gyertek, 5 perc múlva kezdés.
Lucille felkászálódott a kanapéról, megvárta, míg én is felállok és útnak indultunk a színpad mögött részhez. Ott már a One Diretionos fiúk vártak, feltehetőleg Lucillera. Mindegyik sok sikert kívánt neki és szerencse csomagként, mindegyik meg is ölelgette őt, ahogy később Logan és Peter is. Utolsóként kerültem sorra, mint mindig.
- Ügyes leszel. oldalról figyelünk és drukkolunk neked. Anyukádék és Nate is valahonnan a közönség soraiból szurkol neked – suttogtam fülébe.
- Megcsinálom és este tartunk egy csajos estét.
- Lucille, showtime – jött egy statiszta és Lucille kezébe nyomta, személyre szabott, lila mikrofonját.
Egy utolsó csapatkiáltás után kilépkedett a színpadra. A közönség őrjöngött. Lucille pedig belekezdett This Party című slágerébe. Én pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, az oldalt lévő családtagok, barátok számára kialakított részhez siettem. Aaron már az egyik dobozon ülve várakozott rám. Sietősen leültem mellé. A fiú oldalra fordult, gondolom megbizonyosodni róla, hogy tényleg én ültem-e le mellé. Rám mosolygott, majd viszonoztam a gesztust és néztük tovább a showt. Az első dal után Lucille köszöntötte a tömeget és folytatta az előadást a Mirage-val. Azt követte a Kill This Love, az Unchained, a Green Light és a többi fantasztikus dal. utolsóként a Why Am I Crying-ot adta elő és annak végeztével átadta a színpadot az est nagy sztárjainak, minden tini lány szívének megdobogtatójának, a One Directionnak. A fiúk is egy olyan dallal kezdtek, ami kellően megadta a koncert alaphangulatát.
A majd másfél órás műsor alatt, szinte egy szót sem ejtettem ki a számon. Kivétel, amikor Lucille odaért mellém és helyet foglalt. Amint leült, úgy megszorongattam, hogy lehet eltört pár bordája, de megérdelete, mert nagyon ügyes volt. Aaronnal sem beszélgettünk sokat. Elég volt annyi, hogy éreztük, valaki mellettünk van és már jól is szórakoztunk. Néha-néha, mikor a fiúk valami őrültséget mondtak vagy tettek, akkor egymásra borulva nevettünk, de azon kívül, semmi nem történt. Nem, mintha kellett volna. A koncerten elhangzott dalok közül legjobban a Rock Me fogott meg. Van abban a számban valami különleges, valami más, ami miatt számomra elüt a többitől, de hogy mi az a plusz, nem tudnám megmondani.

***

A másik, ugyanolyan fantasztikusra sikeredett műsor után, Lucille és a One Direction is kimerülten esett be a legnagyobb öltözőbe, ahol a zenekarral, technikusokkal és mindenkivel, aki fontos szerepet kapott, azzal volt egy megbeszélésük. Én feleslegesnek tartottam bemenni oda, úgyhogy inkább elmentem venni egy üveg vizet, ahhoz az automatához, amit befelé jövet láttam. Bedobtam az aprót, megszereztem a palackot és már indultam is visszafelé, de valami vagy valaki megállított benne.
Valószínű valami rosszat tettem valamikor, mert ez már tuti nem véletlen, hogy folyton a híres, neves Helylopóba botlom.
- Szia – köszönt vigyorogva.
- Hello – morogtam orrom alatt és ismét elindultam Lucille öltözőjéhez, de egy hang megállított, pedig már megtettem két lépést.
- Tetszett a koncert? – kérdezte, miközben az aprót szedegette zsebéből.
Körbenéztem, hogy biztosan hozzám beszél-e, aztán válaszoltam csak.
- Igen, fantasztikusak voltatok – mondtam. Kínosan ügyeltem rá, hogy arckifejezésem semleges maradjon. Semmilyen érzelmet ne adjon át.
- Akkor örülök. Bár egy idő után meg fogod már unni, mert gondolom, minden alaklommal itt leszel – mondta és hiába állt háttal nekem, hallottam hangján, hogy mosolyog. – Figyelj, ez most nagyon gáz lesz, de kölcsön tudsz adni 20 pennyt? – nézett rám kérlelően.
- Mázlid van – nyomtam kezébe az említett pénzérmét.
- Örök hálám. Még ma megadom a tartozásom – mosolygott még mindig, közben már ő is kezében fogta az ásványvízét.
Helylopóval együtt indultam vissza az öltözőkhöz, mert annyira kegyetlen én sem vagyok, hogy megmondjam neki, hagyjon békén. Szótlanul sétáltunk egymás mellet, de míg mikor Aaronnal voltam, nem zavart a szótlanság, most rettentően.
- Amúgy, miért vettél magadnak vizet? – kérdeztem. Nem túl okos kérdés, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Először csak értetlenül felém pillantott és akkor magyarázásba kezdtem – Csak mert láttam, hogy van egy csomó bontatlan vizetek. Nem értem, miért vettél még egyet.
- Ja, hogy úgy. Azt hittem valami mutánsnak nézel, aki nem ihat. Azért vettem, mert azok szénsavmentesek, nekem meg szükségem volt valami keményebbre, így a szénsavas mellett döntöttem.
Lucille öltözője elé érve, elköszönt és folytatta tovább az útját. Odabent 4-en vártak rám. Név szerint Peter, Aaron, Logan és Lucille.
- Mehetünk? – kérdezte Peter.
- Persze. Rám vártatok? De cukiii – ujjongtam.
- Legközelebb itt hagyunk – mondta Lucille, de tudtam, úgysem gondolja komolyan. Ahhoz túlságosan is szeret. – Amúgy hol voltál?
Válaszul csak felemeltem a félig üres üvegemet. Lucille csak bólintott és követte Petert az autó felé. Kanyargós folyosókon haladtunk végig, mire elérkeztünk a parkolóba. A hely erősen visszhangzott, így hallhattuk, hogy a fiúk is most szállnak be az autójukba, valószínűleg. Követtük példájukat és mi is beszálltunk. Logan a kormány mögé, Peter az anyósülésre, Naomi jobboldalra, én középre, Aaron pedig baloldalra. Az ajtók becsukása után mindketten, azonnal levettük álcánkat és Naomi az én vállamra, én pedig Aaron vállára dőlve aludtam el.

Mint mondtam, szeretnélek titeket egy játékocskára invitálni. Annyi lenne az egész, hogy mindenki ír egy mondatocskát, párbeszédfoszlányt vagy egyebet, hogy pl: "-Amúgy miért vetted a vizet? - kérdezte..." vagy "Naomi fejen állva nézte a TV-t reggel, mikor én leértem" vagy valami hasonlót. A lényege annyi lenne, hogy aki jövőhét péntekig( 26-ig) elküldi, annak a kommentjét valahogy beépítem a következő részbe, ami feltehetőleg 27 és 28-a körül fog elkészülni. Remélhetőleg nem lesztek, se némák, se túl őrültek. Szóóóóval, ne feledjétek, 26-ig mindenki küldjön egy kis részt!!!

9. fejezet~ Ismerkedés II.

Az értünk küldött autót nehezen, de sikerült megtalálnunk. Aaronnak négyszer kellett körbemennie és végigkérdeznie minden sofőrt, hogy kire várakozik. Végül egy nagy, fekete BMW-ről derült ki, hogy az a mienk. Hiába volt nagy, csak 5 személyes volt, ami ezt jelentette, hogy közülünk valaki nem fért volna be, mert a sofőr adott, négy hely maradt csak. Így abban maradtunk, hogy Aaron és én más járműben fogunk eljutni a kijelölt helyre. A felosztás azért alakult eme módon, mert Naomival muszáj volt Logannek mennie és menedzserével még pár dolgot tisztáznia kellett a nagy találkozás előtt, így Aaronnal kénytelenek voltunk felhívni azt a sofőrt, aki hozott minket, hogy vigyen tovább is. A címet a BMW vezetőjétől megérdeklődtük. Mivel a mi sofőrünk, név szerint Charlie nem tudta a díjátadó helyszínét megközelíteni, bár lehet így jobb volt, kénytelenek voltunk sétálni pár utcát. Pontosabban 5 utcával arrébb találtuk Charliet, a szürke Audival, amivel jöttünk. Az út eleje csendesen telt, ha lett volna légy, akkor a zümmögését is hallhattuk volna. 10 perc után meguntam a némaságot és beszégetést kezdeményeztem Aaronnal.
- Még nem is beszélgettünk. Vagyis még nem is ismerlek, pedig rád van bízva az életem – mosolyogtam el a végét. Tény, hogy elég furcsán jött ki.
- Nem, még nem – engedett meg magának egy halovány mosolyt.
Nem valami bőbeszédű ez a fiú. De a mosolya, még ha rövid ideig is volt látható, az szem káprázatóan gyönyörű volt. Nem adom fel, ha közben megöregszem is, de meg fogom ismerni. Hiszen elméletileg tényleg rá vagyok bízva.
- Tudom, elpocsékolt ötlet, de mi lenne, ha játszanánk kérdezz-feleleket? – vetettem fel a legjobban tűnő ötletemet a sok közül.
Köztük volt olyan is, hogy csak úgy elkezdem mesélni az életemet. hátha egy idő után ő is belekezd, vagy addig találgatok, míg magától el nem mondja. Igenis fontosnak tartom azt, hogy megismerjem azt az embert, aki minden mozdulatomat tágra nyílt szemekkel fogja követni a következő 3 hónapban.
- Rendben- - mondta. Én meg mondtam, hogy nem túl bő szavú.
- Akkor kezdek. Mondjuk, teljes neved? – fordultam felé teljes testemmel.
- Aaron Erhart – felelte. – Ilyenkor mit kell csinálni? Visszakérdezzek vagy rád is vonatkozik a kérdésed?
- Te még nem játszottál ilyet, igaz? – válasza csak egy fejrázás volt – Ohh, értem. Akkor most kivételes alkalmat tartunk, és ha olyan a kérdés mindketten válaszolunk rá. Szóval az enyém, Colette Lauren Tonkin. Te kérdezel.
- Hol születtél? Én Bournemouth-ban,
- Nottingham. Mikor születtél?
- 1989. július 18. Megértem, ha nem szeretnél rá válaszolni.
- Nem olyan vagyok én. 1992. február 20.
- Van testvéred?
- Igen, van egy húgom. Tamara. Szerintem sokat fogsz vele találkozni még. Odaköltözik hozzánk.
- Nekem is húgom van. Candice.
- Most figyelj: Kedvenc sport, szín, étel, hobbi?
- Nem csak egy kérdés egyszerre? – tette fel a kérdést, mire csak egy óriási vigyor és egy vállrándítás volt a válaszom – Jó. Szóval, golf, kék, sült csirke, rajzolás-festés. Te jössz.
- Akkooooor, röplabda, kék, nincs kedvenc ételem, hobbi? Talán a festés.
- Hűűű, kettő is megegyezik. Kedvenc előadó: énekesnő, énekes és zenekar?
- Taylor Swift, nem tudom hallottál-e róla, de Eric Saade és zenekart nem tudok mondani ezért mondom még Demi Lovatot.
- Hát én csak Pink Floydot mondok.
Játékunkat tovább folytattuk. Felmerült még, hogy hogyan ismerkedtünk meg Naomival, hogyan lett Lucille, hogyan lett Aaronból biztonsági őr és még rengeteg dolog. Az út végére kiderült, hogy rengeteg dologban egyezik ízlésünk, de vannak óriási ellentétek is, ilyen például, hogy ő a Barcelonának szurkol, míg én a Real Madridnak, megjegyezném, nem Ronaldo miatt. Komolyan. Nekem Özil a kedvencem, meg a többiek. És míg én fenn vagyok az összes közösségi oldalon, tényleg az összesen, ő egyiken sincs fenn.
- Megérkeztünk - szakított ki minket Charlie hangja az 5 perce tartó röhögésünkből.
Ezen kijelentés után mindketten megpróbáltuk felvenni, az itt ugyan semmi nem történt fapofánkat, de akárhányszor próbálkoztunk, mindig kudarcot vallottunk. Vagy én vagy ő, de valamelyikünk mindig beleröhögött. Így kénytelenek voltunk rázkódó vállakkal elhagyni az autót. Nagyon úgy tűnt, hogy sem Naomiék, sem a híres neves banda nem érkezett még meg. Hát akkor még jó, hogy nem sikerült az álarcfelvétel. Most legalább több időnk jutott rá, hogy ismét fapofával mutatkozzunk. Nekem csak azért volt ez kötelező és fontos, mert Adaként soha, egy percre sem mosolyodtam még el. Ez beletartozik a „munkaköri leírásomba”.

Nem tellett sok időbe, mikor egy fekete BMW gördült elénk. Remélem, hogy Naomiékat szállította és nem a fiúkat. Egyedül nem szeretnék velük jó pofizni. Nyílt az ajtó és… Logan pattant ki és nyitotta ajtót Naominak vagyis Lucillenek, őt követte Peter. Kiegészülve, újra öten, vártuk a csapat, vagyis vacsorázó társak érkezését, annyi kivétellel, hogy Peter beterelt minket, azzal a szöveggel, hogy: „ Egy híres énekes, aki hölgy, nehogy már kint várakozzon 5 fiúra.” Szeretlek Peteeeer.
Mondanám, hogy ez sem telt időbe, de két okból kifolyólag, hazudnék. Egy, mert szóismétlés lenne. Kettő, rengeteg időbe telt, mire megérkeztek a pop sztárocskák.
- Elnézést a késésért, csak megrohamozták a riporterek a fiúkat és még dugóba is kerültünk idejövet – szabadkozott egy harminc körüli férfi, aki mögött felsorakozott a One Direction teljes legénysége. – William North vagyok, a menedzserük – mutatkozott be.
- Üdvözlöm! Peter Cooper, Lucille menedzsere – fogott kezet Willel.
Ezek után mindenki kezet fogott mindenkivel. Semmi ölelés. Nem mintha bánnám, meg nem is stílusom, de azt hallottam a madárkáktól, hogy a fiúk bárkit szívesen megölelgetnek. Mikor Helylopóhoz érkeztem, ő csak furcsán méregetett, majd:
- Szia! Louis Tomlinson – nyújtott kezet.
- Adaleida – fogadtam el jobbját, majd a férfi-női puszilkodás sem maradhatott el.
Muszáj megjegyeznem, bármilyen furcsa is, de neki volt a legfinomabb illatú parfümje mindenki közül.
Utolsóként Liam Payne maradt, miután vele is lerendeztük a dolgot, ami bemutatkozást takart, leültünk egy óriás asztal köré. Az asztal egyik oldalának, ami az utcára nézett, körülbelül a közepére kerültem. Naomi a jobb, Aaron a bal oldalamon foglalt helyet. Mily’ véletlen, hogy Helylopó velem szemben foglalt helyet, mellette Liam és Harry terpeszkedtek. Isten ezzel ver engem, bár tudtom szerint semmi rosszat nem követtem el. Az asztalfőket Will és Peter kapták meg.
Miután mindenki rendelt, rátértek a hivatalos részére az estének.
- Tehát, a szerződés jelenlegi állása szerint, csak az európai turnéállomásokra van szerződtetve, ami május 26-ig tartana. Persze, ha elvállalja, Lucille, akkor meghosszabbítathatjuk az egész turnéra nézve – Will tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folyatta – 2 nap múlva, 23-án lennének a nyitó koncertek az O2 arénában Egyből kettő. Tudom, húzós, de túl nagy volt a kereslet az legelsőre, így találtuk ki ezt a megoldást. A főpróba is 23-án lenne.
Will és Peter végigbeszélgették az egész estét. Nem is értem miért kellettünk ide mi is. Végül is milyen ismerkedés az olyan ahol két menedzser „dumcsizik” végig? Oké, megértem, hogy ez fontos, de naa. Nézzék az én szemmel is vagy bármely más 24 éven alulival az asztal körülről. A fiúkat egész szimpatikusnak találtam, még ha csak egy-két szó, mondat hangzott is el valamelyikőjük szájából, amit általában Willnek címeztek: „Vegyél levegőt!”, „Igyál, mert kiszáradsz!” és társaik… Aaronnal és Naomival végigbohóckodtuk az egész vacsorát. A vállunk végig rázkódott az elfojtott nevetéstől és néha már annyira szenvedtünk, hogy a velünk szemben ülő One Direction tagjai is hangosan fel-felnevettek. Kiderült az is, hogy Naominak holnap próbára kell mennie. Nem is igazán kell próbálni, mert a pár napja befejezett turnéja lesz átmásolva, annyi különbséggel, hogy 1-2 számot kihagynak belőle. 
A vacsora végeztével mindenki szedte a sátorfáját, majd ugyanabban a felosztásban, ahogyan érkeztünk, hagytuk el a terepet. Lehet értelmesebb lett volna, Naomival utaznom, hogy ne két külön autó vigyen bennünket, de hát Peter akarata teljesült. Néha nagyon furcsa tud lenni, de mi így szeretjük. Charlie hazafuvarozott először engem, utána gondolom Aaront. Nagyon megkedveltem ezt a fiút ezen az estén. Otthon, nem vártam meg Naomit, hogy beszélgessünk, hanem egyből a fürdőbe vettem az irányt. Beszélgetni ráérünk holnap is vagyis ma, mert már holnap van. Fürdés után kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, de valami miatt nem tudtam aludni.

A szomszéd szobából átszűrődött hangok rettentően zavartak. Idegbetegen lerántottam magamról a takarót, kiugrottam az ágyból és átcsörtettem a húgom szobájába.
- Miért vagy még fent? – kérdeztem.
- Nem tudom. Nem tudok aludni – felelte.
Tekintetében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, ahogy a tv megvilágította a szobát.
- Mi lenne, ha úgy aludnánk, mint régen, mikor vihar volt? – vetettem fel hirtelen az ötletet.
- Forró csokival?
- Azzal csak holnap tudok szolgálni, sőt beszélgetéssel is, de a legjobbat meg tudod kapni most is. Engem – rántottam meg vállamat.
- Egoista – röhögött Tamara és arrébb csúszott a hatalmas ágyon, hogy én is kényelmesen elférhessek mellette.
- Jó éjt, TT!
- Neked is, Lett!
Régen nem láttam a húgomat és rettentően hiányzott már. Hiányzott, hogy órákig fecsegjünk a semmiről, vagy nem a semmiről, hiányzott, hogy tanácsokat adhassak neki, ha kéri, hogy éjjel-nappal mellettem legyen. És végül ,hiányzott a másik felem.

Rohantam, siettem ezzel a résszel, hogy ne szenvedjetek hiányt. Közben beállt a vállam, problémám volt a szememmel, szóval minden bajom volt, de nem nyavalygok. Kivételesen kép nélkül. Lehet holnap rakok fel...A következőt feltehetőleg hétvégén hozom és akkora tartogatok egy meglepit. Vagyis játékot. Mindegy. Nem mondok többet.
Puszii <3

8. fejezet~ Ismerkedés I.

Sziasztoook!
Végül is a 3 lehetőség közül a holnapután lehetőség valósult meg.
Mint láthatjátok lett egy fejléce a blognak. Nem a legprofibb, sőt szerintem katasztrofális, de van és én csináltam. Majd törekszem a jobbra, de annyira idegen ez a program, mint az eszkimóknak a pálmafa... És a hátteret, meg az alapszíneket is lecseréltem, pedig ezt a blogot mindig kéknek képzeltem el.
A részről. Mostantól fognak beindulni a szálak. És, hogy még az elején tisztázzam - aki elfelejtette vagy nem tudta volna - Naomi=Lucille és Lala=Ada. +Írás közben szembesültem azzal a ténnyel, miszerint összekevertem a dátumokat. Mindenkivel megeshet, nem? Szóval, Lala szülinapja(előző rész) az február 20-án volt és a mostani rész február 21-én van(ami a valóságban 20-án volt).
Ennyi lett volna a bevezető részecske, mindenkinek jó olvasást és kérlek, ne fogjátok vissza magatokat véleménynyilvánítás terén. Holnap hozom az újat!!
Pusziiiii ♥

Ajkaink már majdnem összeértek, amikor…
Amikor szemeim kipattantak, mert óriási csörömpölés hallatszott valahonnan. Hirtelen felültem az ágyban. Az első, ami feltűnt, hogy nem a hotel szobában vagyok. A második, hogy a saját szobámban aludtam, végre. A harmadik és egyben utolsó, ki zörög korán reggel – az órára pillantottam, majd – leesett az állam. Már dél van. Még mindig kómásan, iszonyú fejfájással keltem ki az ágyamból és vizsgáltam meg magam a szekrényen lévő tükörben. Csapzott haj, elkenődött smink, tegnapi ruha, karikás szemek és zombikra hajazó arc. Csodás látvány lehetek és mivel nem vagyok gonosz ember, így egy gyors, reggeli frissítő zuhany mellett döntöttem.

Kényelmes, otthoni ruhában baktattam le a lépcsőn, ami egy kinyúlt pólót és térdig érő sportnadrágot foglalt magába. Hajamat a lehető legegyszerűbb módon elintéztem, felkötöttem a fejem tetejére egy lófarokba. Fejfájásom a hidegzuhany után már nem volt olyan erős, de azért még mindig fájt. A konyhába érve, olyan fogadott, amit soha nem akartam látni. Mintha egy zombi csapat futott volna át rajta, pont, mint a nappali. Műanyag poharak szerteszét dobálva, étel darabkák szétkenve a padlón és egyéb helyeken és mindennek közepén Naomi állt, pöttyös kendőben, lisztes fejjel.
- Hát te meg mit csinálsz? – kérdeztem teljesen a sokk hatása alatt.
- Reggelit – felelte egyszerűen.
Olyan könnyedén ejtette ki ezt az egy szót, mintha mindennapos lenne a legnagyobb kosz közepén, még koszosabban reggelit csinálni, délben.
- Öhm és nem kéne előbb rendet csinálni? – puhatolóztam.
- Már hívtam egy takarító brigádot. Egyre érnek ide – felelte.
- Huhh, akkor jó. Mi a mai program? – kérdeztem, miközben utat ástam magamnak az asztalig, hogy leülhessek.
- Kilencre megyünk a Brit Awardsra. Megnézzük a showt, majd megismerkedünk a One Directionnal. Vagyis csak négyükkel, mert, ahogy láttam, tegnap egész jól elvoltatok Louisval – kacsintgatott.
A tegnap! A kék, esernyős koktél után már semmire nem emlékszem. Tény és való, hogy finom volt, de elég erősnek kellett lennie, hogy így kiüssön. Legalábbis a memóriámat.
- Aú – nyögtem fel.
- Mi van? – perdült meg Naomi a tengelye körül, kezében lévő kanálról pedig csöpögött valami.
- Semmi, semmi. Hol tartjuk a gyógyszereket?
Naomi a kanállal rámutatott az egyik fiókra, miközben arról még mindig csöpögött a trutyi.
- Amúgy hol van, mindenki? – vontam fel szemöldököm, miközben vizet töltöttem egy pohárba, hogy be tudjam venni a fejfájás csillapítót.
- Anyáék és Geneváék inkább a hotel mellett döntöttek, miután látták az itteni állapotot, csak ma estétől jönnek ide. Mamádék is inkább ott maradtak és ők már ma hazamennek, a nagynénéddel együtt. Nateről fogalmam sincs, biztos tegnap hazakísért egy csajt. Tamara pedig, még alszik.
- Megyek, felkeltem – indultam az emelet felé, húgom szobájába.

***

Ruhaválogatással kivételesen nem kellett időt töltenünk, mert tegnap Ava, Lucille divatguruja elküldte azokat. Naomi egy csodás fehér ruhakölteményt kapott, ami tökéletesen illett barna parókájához, míg én egy pirosas csodát kaptam. Délután, 5 körül érkezett meg a sminkes és a fodrász. Név szerint Sue és Rhea. Imádom ezeket a lányokat. Koncertek alatt, míg Naomi a színpadon van, velük szoktam csacsogni mindenféléről. Természetesen ők is tudják valós kilétünk.
- Miért nem festethetem inkább vörösre a hajam? – nyavalyogtam.
Rhea már 20 perce a parókával szórakozik a fejemen, de még mindig úgy néz ki, mint egy szénaboglya. Katasztrófa.
- Azt szeretnéd? Hát tessék. De akkor lőttek Lucille titkának – szólt rám Rhea.
Úgy látszik ő is unja folyamatos hisztimet. Pedig ő csak jót akar.
- Bocsi Lala. Nem akartalak lehurrogni, csak hosszú volt a napom.
- Semmi baj. Inkább én kérek elnézést, hogy játszom itt a dívát, közben meg ki vagyok én? – húztam szégyenlős mosolyra számat.
Rhea nem sokkal később befejezte a „hajamat”, - ami gyönyörű lett, egyszerű, de nagyszerű - majd Sue kezei közé kerültem, aki, mint mindig, most is csodás munkát végzett.

***

- Hölgyek, megérkeztünk – csendült fel a sofőr hangja a csendes autóban.
Logan kitárta előttünk az ajtót, majd kisegített bennünket. Ő, Aaron és Peter már itt vártak ránk. Hát akkor csapjunk a lovak közé.
Szépen, lassan elindult ötös fogatunk a vörös szőnyegen. Lucille rajongók sikoltottak jobb oldalt és sikoltottak bal oldalt is. Naomi kénytelen volt megállni pár aláírást osztani, azoknak, akiknek köszönheti sikereit. A rajongóinak. Amíg ő dedikálást osztogatott, mi félreálltunk az útból, pont annyira, hogy senkinek ne álljuk az útját. 10 perc múlva Logannak kellett Naomihoz mennie, hogy továbbállhassunk. Következő napirendi pont a fotózás volt. Naomi beállt a felállított falak elé, miközben a fotósok minden mozzanatát rögzítették. Hamar, túl hamar végzett vele. Most már mehettünk be. Az ajtók szélesre voltak nyitva, ahogy beléptünk két, szervezűnek kinéző ember állított le minket.
- Lucille, színpaddal szembeni rész, 4 sor, 6. asztal. Köszönjük, hogy eljöttek, jó szórakozást kívánunk!
Elindultunk az asztalunk felé, közben jobbra-balra tekintve énekesek, színészek, modellek tömkelegét pillantottam meg. Csak, hogy pár nevet említsek: Taylor Swift, Conor Maynard, Jessie J, Emeli Sande, Muse, Little Mix és a többiek. A helyünket egész könnyen megtaláltuk, mert egy másik szervező segített nekünk. Odakísért bennünket, kihúzta Lucille székét, majd ő is jó szórakozást kívánt és sietett vissza a posztjára. Nem sokkal később, megérkezett Conor Maynard és tárasága és, mint kiderült, ők lesznek velünk egy asztalnál. A díjátadó kezdetéig még volt 20 percünk.
- Miért is jöttünk pontosabban? – fordultam Peter felé.
- A One Direction meg szeretné ismerni Lucillet.
- És azt nem lehetett volna, mondjuk egy csendes kis étteremben?- vontam fel szemöldököm.
Mostanában túl sokat vonogatom a szemöldököm. Ha így folyatom, a szemöldökmozgató izmom lesz a legerősebb izmom.
- Nem tudom Ada, nem tudom – felelte Peter.
Hirtelen egy magas, szőke srác termett mellettünk.
- Peter Cooper, ugye? – kérdezte Peterre nézve, aki válaszul csak bólintott. – Will, a One Directon menedzsere üzeni, hogy a díjátadó után egy autó fog önökre várni a bejárat előtt, ami az étterembe fuvarozza önöket.
- Rendben, köszönjük. És kérlek, add át Paulnak az üdvözletem.
A fiú csak bólintott, majd le is lépett, pont, amikor a fényeket lejjebb vették és megszólalt a Muse Supremacy-jének első akkordja. Utánuk James Corden, a műsorvezető lépett a színpadra, aki ismertette az est fellépőit és elmondta a szokásos szöveget. Utána Taylor Swift következett, aki a Legjobb női előadónak járó díjat adta át Emeli Sandénak. Ezt követően az események felgyorsultak, díjazottak és fellépők váltották egymást a színpadon. Amikor a One Direction került színpadra, tágra nyílt fülekkel hallgattam őket, mert még soha nem volt alkalmam élőben hallani őket. Be kell valljam, imádtam, amit a színpadon műveltek és óriási tehetséggel vannak megáldva, az már biztos. Legjobban Louis hangjában fogott meg valami, de számomra akkor sem lesz több egy Helylopónál, még ha ezt ő nem is tudja. Utánuk Taylor lépett ismét színpadra, csak most az I knew you were trouble-t adta elő. Imádom Taylor összes zenéjét, stílusát és magának a lánynak is hatalmas rajongója vagyok. Az utolsó díjat a Globális sikerekért, a One Direction kaptam, majd az estét Emeli Sanden zárta. Conorral egész jól elbeszélgettünk a műsor alatt, telefonszámot is cseréltünk. Először majdnem Lalát írtam bele az iPhonjába, de hamar rájöttem a kisebb tévedésemre és gyorsan átjavítottam Adaleina-vá.
Az épület előtt hatalmas sor várakozott, így kénytelenek voltunk, mi is így cselekedni. Közben néhány újságíró odajött Lucilleval egy rövid interjút készíteni. Miközben az egyik tini magazin szerkesztője kérdezgette Lucillet jövőbeli terveiről, megpillantottam Louis Tomlinsont, az az a Helylopót, elég feltűnően felénk nézni. Mikor észrevette, hogy nézem, kacsintott egyet és visszafordult az éppen őt faggató riporterhez. Érdekes folyatásnak nézünk elébe…

7. fejezet~ Kék, esernyős

Sziasztok!
Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott illene, hogy bocsánat, hogy már mióta nem volt rész, de nehéz úgy írni, ha két verzió közül nem tudok dönteni. Aztán a két verziónak vannak különböző folytatásai is és mikor már majdnem kitéptem a hajam, döntöttem úgy, hogy most aztán leülök (vagyis fekszek) és megírom ezt a részt és addig aludni sem fogok, míg készen nem van. És hát itt vagyok friss résszel, nem túl friss íróval. Író? Ugyan! Valakivel aki a szavakat próbálja egymás mellé illesztgetni. Szóóóval, nem tudom mikor jövök újjal, de megpróbálok sietni. És ki tudja, lehet holnap, lehet holnapután vagy valamikor a közeljövőben(az 3 nap) jelentkezem, isméét.
Addig is, legyetek rosszak! ♥

Sosem értettem, mit számít az, ha valaki egy évvel idősebbnek mondhatja magát. Talán azért, mert nagyobb számít, tudhat magáénak feljebb lesz a ranglétrán? Nem hiszem. Ha valaki még 17 évesen és 364 naposan nem ihat, nem számít felnőttnek, akkor egy nap múlva mennyivel lesz felnőttebb? Mennyivel lesz érettebb ahhoz, hogy alkoholhoz jusson? Szerintem semmivel, de valahol valaki biztos tud rá magyarázatot adni. Számomra a kor csak egy szám. Egy szám, mely bármennyire is lehet sok, attól még viselkedhetsz máshogy, mint a korodbeliek. Nem kell tucatnak lenni.
   9 perce állok már a szekrény előtt, de megfelelő ruhát még nem találtam. Naomi azt mondta, hogy készülődjek, mert megyünk bulizni. Minden tiltakozásom ellenére sem engedett ötletéből, pedig igazán megtehette volna. Igazán megtehette volna. Sohasem voltam az a parti kukac. Sohasem szerettem sok ember között préselődni. Sokkal jobban szerettem otthon vagy bármilyen más helyen, csendesen, kis társaságban ünnepelni. Még háromszor oda-vissza járattam tekintetem a szekrénybe dobált ruhákon, mikor eszembe jutott, hogy a nagy részét a bőröndben hagytam, mert feleslegesnek találtam kirakodni, ha holnap megyünk haza. Kihúztam a cipzárt a nagy kék kofferon, majd egyből szemem elé került a tökéletes darab, majd előkerestem még egy fekete magas sarkút és nekiláttam az öltözködésnek. ( Lala öltözéke)

- Naomi, megmondanád, hogy mégis hová megyünk? Megfagyok – nyafogtam.
Minden okom megvolt arra, hogy ilyen legyek. Ugyanis drága barátnőm gyalog indult a londoni éjszakába. ezzel így még nem is lenne akkora baj, csakhogy a mínuszok csak úgy repkednek, míg mi nem épp télhez öltöztünk, mellesleg a cipőm sem előnyös ezen a jeges járdán. Már kétszer buktam majdnem orra, ha nem lenne ez a kedves nőszemély, itt, mellettem.
- Ne hisztizz már annyit. Nemsokára odaérünk – mondta, majd gyorsított, az amúgy sem túl lassú tempóján.
- Enne meg a penész – dörmögtem orrom alatt, bízva abban, hogy az előttem haladó lány nem hallja.
- Hallottam ám! – kiállt vissza – Jobb lenne, ha csipkednéd magad, ha nem akarsz megfagyni.

Pár háztömb megtétele után végre lassított tempóján Naomi. Hát ezt is megértem. Azt hittem soha nem érünk ide. De csalódnom kellett, mert Naomi csak a kirakatban lévő ruhát vette szemügyre. Perzse, mit is hittem? Majd egy ruhásbolt lesz a célpontunk? Hahh… Viccnek is rossz. Míg pillantásom a kirakatra vándorolt, addig Naomi leintett egy taxit.
- Hát téged meg mi lelt? – kérdeztem, mert tényleg nem értettem miért kellett ennyit gyalogolnunk a hidegben.
- Semmi – legyintett, majd, hogy én ne halljam lediktálta a címet a sofőrnek. Mázlimra annyit hallottam, hogy nem megyünk ki London területéről.

Az autóút lassan, nagyon lassan telt. Hiába hallgattam barátnőm és a sofőr trécselését a mai világról, halálra untam magam. Azért a férfi sem volt több 27-nél, de annyit zsémbeskedett, mint egy 70 éves. Az autó lassított, majd megállt. Naomi kifizette a sofőrnek az utat, majd kiszállt. Példáját követve én is így cselekedtem. Mikor szembenéztem az úti célunkkal ért a legnagyobb megdöbbenés a világon. A saját házunk előtt álltunk.
- Na, gyere – ragadott karon Naomi.
Beütötte a belépőkódot a bejárati kapuhoz, majd átrángatott a házhoz vezető köves úton és kulcsit kezdte keresni táskájában. A kulcscsomót előrángatta, de mire azon megtalálja a megfelelőt, felkel a nap, így odasétáltam az ajtó melletti szekrényhez, kihúztam a 2. fiókot és egy rejtett résből elővettem a kulcsot, bedugtam a zárba és tádám.
- Mit szólsz? Hát nem vagyok zseniális? Mellesleg csökkenthetnéd a kacatok számát azon az izén, mert messze van az a kulcscsomótól – biccentettem kezébe lévő dologhalmaz felé – Elárulnád, miért jöttünk haza?
Naomi nem válaszolt, csak belépett a házba és felkapcsolta a villanyt és abban a pillanatban többtucatnyi embert pillantottam meg, akik együttes erővel ordították, hogy Boldog születésnapot. Ezen a napom sokadszorra is könnyek gyűltek szemeimbe. Egyáltalán nem erre számítottam. Azt hittem elvisz egy olyan helyre, ahol izzadt fiatalok, nem éppen jó állapotban buliznak.

A buli már javában folyt. Nincs olyan ember, akiben ne lenne egy kevés alkohol sem. Mindenki itt van, akivel jó viszonyt ápolok, de azért, mint minden házi bulin vannak olyanok is, akiket soha az életemben nem láttam vagy ha láttam is, de egy szót sem szóltam hozzá., de most megtettem.
- Mit szólsz? – csapódott hirtelen mellém Naomi.
Mióta elkezdődött a buli, még nem is tudtunk beszélni egymással és meg sem tudtam köszönni, ugyanis elragadtak az ismeretlen ismerősök.
- Hogy mit szólok? Imádom és téged is imádlak! Köszönöm! – borultam nyakába.
- Ne csak nekem köszönd. Óriási segítség volt Nate és Tamara is.
- Megyek, megköszönöm nekik is – öleltem meg utoljára, mielőtt utamra indultam.
Tamarát nem volt nehéz megtalálnom, mert, ahogy számítottam a konyhában ücsörgött, de szerencsére Nate is ott volt, így két legyet ütöttem egy csapásra.
- Hát ti? Hogyhogy itt gubbasztotok? – vontam fel szemöldököm.
- Én csak kijöttem lemosni ezt – mutatott a foltra az ingjén – Tamara pedig már itt volt – moondta Nate.
- Egyébként nagyon köszönöm mindkettőtöknek ezt a csodás estét – mosolyogtam rájuk.
- Ugyan már, ez a legkevesebb – legyintett NAte, majd közelebb jött és megölelt.
Natere mindig bátyként tekintettem, aki nekem nem adatott meg, de helyette van egy kicsit antiszociális húgom, akivel mindent megbeszélhetek és akit imádok.
- Gyere már TT – hívtam húgomat is csoportos ölelésünkbe. Fél perccel később, mikor mi még mindig egymást szorongattuk, betoppant Naomi is és ő is csatlakozott, a régi, hagyományos 4-es ölelésünkbe.
- Ha már mind itt vagyunk, akkor szeretném, ha tudnátok, hogy ideköltözöm Londonba – mondta Nate.
- És én is – folytatta Tamara.
Naomival értetlenül pillantottunk össze, majd vissza testvéreinkre, akiknek fülig ért a vigyoruk.
- Ha jól sejtem ide – mondta Naomi, mire bátyja csak bólintott egy erőset.
- Nekem nincs ellenvetésem, sőt örülök, hogy nem lesztek távol – húztam magamhoz Tamarát.
Naomi nagyon úgy nézett ki, hogy valamin töri a fejét, de végül az ő szája is felfelé kunkorodott.
- Nekem sincs. De Nate, nincs kibúvó a takarítás alól – fenyegette meg a fiút, aki csak maga mellé húzta húgát és összekócolta haját és ismét 4-es ölelésben egyesültünk.
- Most, hogy tönkretetted a hajam és kiörömködtük magunkat, irány vissza, bulizni, mert mit ér az egész az ünnepelt nélkül? – lökött ki Naomi az ajtón.

Szünetet tartottam, de csak épp annyit, hogy levehessem a cipőimet és, hogy ihassak egy korty vagy több valamit. Nem tudom mit ittam, de nagyon finom volt és kis ernyőcske volt a pohár szélén. Ismét visszabotorkáltam a táncparkettre, ami történetesen a nappali és folyattam a táncolást.
Egy ideje mozgattam testem a ritmusra, mikor táncpartnerem akadt. Erős kezek ragadták meg derekam, majd hátulról hozzám simult és egyszerre, teljes összehangolva mozogtunk. Két számot tanvoltunk, mikor még mindig nem tudtam ki a partnerem, úgy döntöttem, megfordulok.
 Ha ültem volna, biztos leszédülök a székről, de mivel álltam és két erős kar tartott derekamnál, így nem tudtam. Nem hittem volna, hogy valaha még fogok találkozni vele, mint önmagam, de tévedtem. Személyesen Helylopó állt velem szemben, azaz a híres, neves Louis Tomlinson.
- Te? – vontam fel szemöldököm, mert végképp nem értettem, mit keres éppen ő itt.
- Én – válaszoltam édes mosollyal arcán.
- Nem úgy értettem. Mit keresel te itt?
- A barátnőd hívott meg tegnap – válaszolta.
- Csak kerüljön a kezem közé és neki annyi – sziszegtem fogaim között.
- Hogy mondtad? – kérdezte.
- Semmi – legyintettem.
- Iszunk valamit?
Mivel már így is sok alkoholt ittam, így nem számított mennyivel lesz több, szóval bólintottam, de akkorát, hogy utána féltem, le ne essen a fejem. Hagytam, hogy maga után húzzon ki a tömegből, majd a mixertől kért valamilyen italt. Egy percbe sem telt, míg a kék esernyős koktél előttünk nem volt. Helylopó most sem tétlenkedett. Megragadta italát, az enyémet a kezembe nyomta, majd ismét karon ragadott és maga után húzva indult, valahova. Mint később kiderült, a konyhába. Egymással szemben foglaltunk helyet az asztalnál. Szépen lassan, kortyoltam a kék esernyős löttyöt, ami annyira finom volt, hogy az este további részeire nem is emlékszem. Nem szoktam sokat inni, sőt inni sem szoktam, de egyszer lesz az ember 21 éves, nem?