16. fejezet~ Búcsú

Sziasztoook!

Időzítővel csináltam, így remélem pont éjfélkor fel is került a rész. Szóval akkor ez az év első része. Fogadjátok sok szeretettel és remélem ebben az évben is velem tartotok. Megpróbálok majd gyakrabban hozni részeket, mert ez az egy okozott nagy megakadást, de most már remélem menni fog jobban.

Mindegyikőtöknek Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet Kívánok!
Jó olvasást, hagyjatok nyomot magatok után.
Puszilok mindenkit! xx

Eljött ez a nap is, mikor a Take Me Home turné állomásai Londonon kívül lesznek, Írországba, Skóciában és távolabbi helyeken, ahova én már nem tudok velük menni. Nem, nem történt semmi egy nap alatt, csak tegnap reggel, miközben a plafont bámultam, ébredtem rá, hogy egyetemre készülök járni márciustól és halasztani nem szeretnék. Egész nap gondolkodtam, hogyan kéne cselekednem, de csak arra jutottam, ha tudom, meglátogatom majd Naomit. Tegnap, az utolsó londoni koncert lévőn elkísértem őt, majd csak azután közöltem vele a hírt, otthon.

Naomi könnyes szemekkel nézett fel rám ismét. Látszott rajta, hogy még nem értette meg teljesen, de már jó úton halad, hogy felfogja a teljes mondandóm lényegét. Egy könnycsepp folyt ki a szeméből, de nem vette a fáradságot, hogy letörölje.

- Tényleg nem jössz? – kérdezte megtörten.

Naomi szomorúságát látva, óriás gombóc nőtt a torkomba, így csak egy gyenge bólintásra telt.

- Biztos? Tényleg? Mert ha ez egy vicc, akkor elárulom, hogy nagyon rossz – nevetett fel keserűen, miközben a könnyek még mindig záporoztak szemeiből.

- Nem tudok menni. Egyetemre kell mennem. Egész nap próbáltam kitalálni valamilyen megoldást, hogy ezt elkerülhessük, de semmi nem jutott eszembe. Rettentően, szavakba nem tudom önteni, mennyire fáj, hogy meg kellett hoznom ezt a döntést, de ahányszor csak tudok, megyek és meglátogatlak – könnyeimmel küszködve, de sikeresen eldadogtam.

- De az nem lesz ugyan olyan – csóválta a fejét jobbra, balra, közben nagyokat szipogott.

- Tudom, tudom – megbicsaklott a hangom. 

Óriási fájdalommal a szemében, az arcán rám nézett, szippantott még egy utolsót és felsétált az emeletre, majd már csak az ajtaja csapódását hallottam.

Az este folyamán többször is megpróbáltam beszélni vele, de ahányszor az ajtaja elé értem, inamba szállt a bátorságom és hagytam inkább az egészet. Kétszer vittem fel neki italt és étel, de azt is csak az ajtaja elé mertem letenni és miután bekopogtam, elmentem. Tamara és Nate sem értették mi folyik itt, de később kénytelen voltam elmagyarázni nekik mi is történ valójában. Mindketten próbáltak vigasztalni, nem sok sikerrel. Nate később megpróbált bejutni Naomihoz, de neki sem nyitott ajtót.

Reggel bedagadt, vörös szemekkel ébredtem. A könnyek rászáradtak az arcomra. Szörnyen éreztem magam, hogy így cserbenhagyom Naomit. Második dolgom volt ébredés után, hogy megnéztem az órát a telefonomon. 8 óra 21-et mutatott, azaz majdnem 40 perc múlva indul Naomi és a stáb, hogy a turnébusszal elinduljanak a különböző városokba. El akartam kísérni, el akartam búcsúzni tőle és el akartam mondani neki, hogy számíthat rám, még ha nem is vagyok ott vele. Gyorsan felkaptam magamra egy kényelmes farmert és egy pulcsit. (ITT) Lerohantam a lépcsőn, be a konyhába, közben pedig felkötöttem a hajam egy lófarokba. Nem kis meglepetésemre Nate-et találtam ott, egy bögre kávét szürcsölgetve. 

- Naomi hol van? – kérdeztem sietősen.

- Asszem’ zuhanyzik – válaszolta két korty között.

Megkönnyebbültem kifújtam a levegőt és leereszkedtem az egyik székre. Nate felém tartotta a bögrét, gondolom meg akart kínálni, de fejemet rázva elutasítottam.

- Még mindig nem szeretem – húztam gyors mosolyra számat. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is az az mosoly.

- Ki viszi el? – kérdeztem ismét.

- Ha jól tudom, Liam - vont vállat.

- Hogyhogy? – nem lepleztem meglepettségemet.

- Nemtom’. Csináljak neked valamit?

Fejemet ráztam, hogy semmit nem kérek. Egy falat nem ment volna le a torkomon. Az asztalra hajtottam a fejem és próbáltam megnyugodni. Néha-néha egy-két könnycsepp kicsúszott, de mivel senki nem látta az arcom, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. Hallottam, hogy Nate sürög-forog a konyhába, néha elejtett egy-egy csúnya szavat is. Egy idő után Tamara is megérkezett. Odajött hozzám, nyomott egy puszit az arcom fedetlen részére és ment tovább. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor csengettek. Már épp indultam volna nyitni, mikor Naomi kiabált.

- Nyitom!

Hangos dübörgéssel indult le a lépcsőn, két lépéssel átugorva az előszobát, felrántotta az ajtót.

- Ó, szia Liam. Még nem vagyok kész, csupán pár dolgot kell már csak elrakodnom. Gyere be nyugodtan. Konyha arra, nappali arra. Választhatsz.

Hangja könnyed volt és lehetett hallani, hogy mosolyog, semmi jel nem utalt arra, hogy mit érezhet vagy mit érezhetett tegnap. Ez elszomorított, hiszen mindig rá tudtam jönni, hogyha valami baja van. Naomi visszatrappolt az emeletre, mi pedig léptek zaját hallottuk a konyha felé. Úgy tűnik akkor Liam a konyhát választotta. 

- Sziasztok – mosolygott.

Mind a hárman, magunkhoz illő módon köszöntünk vissza.

- Kérsz valamit? – kérdezte tőle is Nate.

Úgy látszik, ma ő tölti be a konyhatündér szerepét. Liam udvariasan visszautasította az ajánlatot, aztán helyet foglalt ő is az asztalnál.

- Te hogyhogy nem készülődsz? – kérdezte tőlem.

Lassan felemeltem a fejem és ránéztem. Eddig mosolygott, de ahogy meglátott elkomorodott és arca aggódóvá vált.

- Nem megyek – suttogtam és éreztem, hogy a könnyek ismét hadrendbe álltak, hogy bármikor kitörhessenek. 

- Miért, mi történt? – döbbent le totálisan.

- Egyetemre megyek és nem tudok halasztani – továbbra is suttogtam.

- Majd meglátogatsz minket, ugye? – kérdezte reménykedve.

- Ha minden jól megy- próbáltam megereszteni egy aprócska mosolyt és többé-kevésbé sikerrel is jártam. 

Liam felállt és megölelt. Könnyhadseregem áttörte a falat és csatába indult. Csak zokogtam Liam nyakába, ezzel összekönnyeztem a pulcsiját. Szerencse, hogy nem sminkeltem ma. Sóhajtottam egy mélyet és elhúzódtam Liamtől, aki még adott gyorsan egy puszit a homlokomra. Bár nem rég óta ismerjük egymást személyesen, de a gesztus rettentő jól esett. Mindketten visszaültünk a helyünkre és folytattuk, amit eddig csináltunk. Én lehajtottam a fejem, ő pedig nem is tudom mit csinált. Éreztem és hallottam is, hogy valaki kihúzza a mellettem levő széket és leült rá. Az illatból következtettem arra, hogy csakis Nate lehet az. Biztatóan megszorította a combomat, majd vissza is húzta kezét. Néhány másodperccel később Naomi robogott le a lépcsőn, be a konyhába.

- Kész vagyok!

Felkaptam a fejem az asztalról, hogy megnézhessem őt. Másnak úgy tűnhetett, hogy semmi baja nincs, de aki igazán ismeri, annak mindent elárult a szeme.

- Hol vannak a csomagjaid? – kérdezte Nate.

- A szobámba – válaszolta.

- Megyek, lehozom őket – állt fel az asztaltól és indult kifelé a konyhából.

- Segítek – ment utána Liam is.

Hárman maradtunk a konyhába. Tamara, Naomi és én. A légkör feszült volt. Csak egy szikra hiányzott és robban. Tamara ezt látva inkább, magunkra hagyott minket és elballagott a joghurtjával. 

- Naomi… - kezdtem, de ő egy egyszerű kézmozdulattal belém fojtotta a szót. 

Megfordult és kiviharzott a konyhából. Lehajtott fejjel felálltam és az étkező felé nyíló ajtón át elhagytam a konyhát és a másik oldalról közelítettem meg a nappalit, ahol Tamara üldögélt egyedül. Lehuppantam mellé szorosan és ő átölelte a vállam. Mai napon, nem tudom hányadszorra, sírástól rázkódtam. 

- Ne sírj! Majd megbékél! – nyugtatott.

Percekig csak sírtam, mikor egy nagy csapódást hallottunk, utána egyből káromkodás következett. Mindketten felpattantunk és a lépcsőhöz rohantunk. Ha nem lett volna világvége hangulatom, akkor kiröhögtem volna szerencsétlent, de így csak odarohantam hozzá és felsegítettem. 

Miután a fiúk berakták az utolsó bőröndöket is a kocsiba, kezdetét vette a búcsúzkodás. Naomi először Tamarához ment oda, Liam pedig hozzám.

- Vigyázol majd rá? – kérdeztem és megint könnyeimmel küszködtem.

- Igen. Jó lesz úgy, hogy közös szobát kérek vele? Mert úgy lett volna, hogy te leszel vele, én pedig Niall-lel és Zayn-nel lettem volna együtt, de így kényelmesebb lesz, remélem – mosolygott biztatóan. 

- Köszönöm – mosolyodtam el, hálásan.

Naomi most ért a mellettem álló Natehez, hogy tőle is elbúcsúzzon, de Liam még mindig velem beszélgetett.

- Felhívsz majd, ha történik valami? - kérdeztem

- Persze. Meg gondolom sokat fogunk még találkozni is.

- Abba már nem vagyok olyan biztos – hajtottam le a fejem szomorúan.

- Ne légy szomorú! Szerintem holnapra már el is felejtitek, hogy mi történt – biztatott, csak én már reménytelennek könyveltem el az egészet. 

Tudom, a remény hal meg utoljára és én sem szoktam feladni ilyen hamar, de ez most teljesen másnak tűnt, mint az eddigi összezördüléseink. Cserbenhagytam, mikor a legnagyobb szüksége lenne rám. Pocsék barátnőnek és embernek érzem magam.

- Nem hiszem – feleltem szomorúan.

- Ne add fel!

- Sok sikert a turnéhoz és majd amikor tudok, megyek – húztam gyenge mosolyra a szám. 

- Köszönöm a fiúk nevében is – mosolyodott el ő is.

Adott két puszit az arcomra, majd egy szoros ölelés után továbbállt Tamarához, majd Natehez. Szemeimmel egyből Naomi után kutattam és mikor megtaláltam, újabb zokogó roham volt útban. Már bent ült az anyósülésen. Anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Tőlem. A könnyek újra kicsúsztak szemeimből és egy pillanatra láttam a könnyfátylon át, hogy Naomi idenézett, de ahogy észrevette, hogy figyelem, egyből elfordult. Egy erős kezet éreztem meg a derekamon, ahogy átölel baloldalról, jobb kezem pedig Tamara szorította meg. Így álltunk összekapcsolódva hárman és néztük, hogy az egészből kiszakad egy negyed. Egy, mindegyikőnk számára fontos negyed. Liam is beszállt, gyújtást adott az autónak, a motor felbőgött és már indultak is. Mindhárman integettünk és addig néztük, míg el nem kanyarodtak az útkereszteződésben balra. Nate magához húzott és hátamat dörzsölte, majd bevonta Tamarát is. Most már csak hárman maradtunk. Hárman a világ ellen.