Karácsony

1, BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! ♥

2, NAGYON-NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK A CSODÁS ÉS UTÁNOZHATATLAN LOUIS TOMLINSON ÚRFINAK! ♥

Most pedig beszéljünk a blogról... Restellem és ég is a pofám miatta, hogy ilyen régen nem hoztam részt. Őszintén szólva, próbálkozom. Minden nap azon agyalok, hogy mit lehetne a következő fejezetbe írni, de fogalmam sincs. A folytatás, a távolabbi jövő tökéletesen meg van tervezve, de annyi időt pedig nem szeretnék ugrani. Igyekszem, komolyan igyekszem. Megpróbálok összehozni egy részt a szünetbe, mert most tanulni sem kell és valamivel kipihentebb is vagyok, mint normálisan iskolai időbe. Ha nem, akkor keressetek meg, aztán üldözzetek vasvillákkal és fáklyákkal. Addig is, ha van kedvetek, olvassátok az új, furcsaságokkal teli blogomat. ITT
Szóval puszilok mindenkit innen a karácsonyfa elől, dúskáljatok az ajándékokban a kicsitől, a nagyig és élvezzétek a szünetet. ♥♥

15. fejezet~ Ááá

Hájháj!
Kevesebb, mint egy hónap alatt sikeresen összehoztam egy részt, aminek megírása csupán 2 napot vett igénybe. Amúgy ne okoljatok, de az utóbbi időben szó szerint egy mosott szarra hasonlítottam, mind agyilag, mind fizikailag. De most érzem, hogy visszatért az erőm, szóval lehet gyorsabban fog jönni a rész, de még nemtom'. Jó olvasást és miegyebek.:)
U.I.: Utólag vettem észre, hogy Lala megint egy kicsit változékony lett. Szerintem ti is észre fogjátok venni, de ha nem az se gáz.

Mielőtt bármi egyéb történt volna vagy komolyabbra fordult volna a dolog, feleszméltem. Két lépést hátráltam Natetől. Nem értem miért tette, de nem volt kedvem veszekedni és ebből jó nem sült volna ki, azt hiszem. A lehető leggyorsabban fordítottam neki hátat, hogy ne lássa meg bekönnyezett szemem. Nem csak a helyzet kínosságától és szívembe markoló fájdalomtól gyülekeztek könnyek a szememben, hanem attól is, hogy Nate úgy nézett a szemembe, mint aki a vesémig lát. Nem kellet két másodpercet sem várni és már ki is csordult az első könnycsepp, amit a tőlem telhető leggyorsabban letöröltem és szerencsére társai felszabadulását sikerült megakadályoznom.
- Lala – szólított meg halkan. Olyannyira halkan, hogyha nem néma csönd lett volna a konyhába, akkor meg sem hallom.
Mélyen magamba szívtam a levegőt, magamra öltöttem a legszebb mosolyom és visszafordultam.
- Nézd, Nate. Nincs semmi baj. Ami pedig a nyelvtanfolyamot illeti, megyek és örülök, hogy hallgatótársak leszünk.
Álmosolyom szélesebb és szélesebb lett, mire a végére már tényleg a fülemig ért. Lehet kicsit túlzásba estem a színlelés terén. Ismét hátat fordítottam, de ezennel kisétáltam a konyhából. Az előszobába érve, bekukkantottam a nappaliba és láttam, hogy Naomi és Liam között már nincs olyan feszült viszony. Biztosan tartják még a „valójában még csak most ismertelek meg” távolságot. Nincs azzal semmi baj, de legalább beszélgetnek. A lépcső helyett, ami a jobb oldalamon volt, inkább a bal oldalt választottam, a kijáratot. El akartam menni, kiszellőztetni a fejemet és megpróbálni elfelejteni az előbb történteket. Úgy érzem muszáj meg nem történtnek tekinteni, mert ki tudja, mit hozna a jövő. Van egy rosszabb és egy jobb út, de egyik sem végződik túl fényesen. Felkaptam magamra a csizmámat, a kabátomat, pandás sapkámat és már útnak is indulhattam a február végi, nem túl gyakori hóesésbe. Legalább van pozitív élmény is a napomban…

Mire hazaérek, már az egész házban sötét van. Remélhetőleg már mindenki nyugovóra tért. AZ időt nem utcán való bóklászással töltöttem, hanem meglátogattam Frankie-t. Nem beszéltem neki a délutáni incidensről Natetel. Sokszor rákérdezett, hogy mitől vagyok ennyire elkenődve, de ügyesen kitértem a válasz elől. Miután levettem a felesleges ruhákat, a konyhába akartam menni, enni valamit, de rá kellett döbbennem, hogy éjfélkor már nem kéne ennem. Szomorúan és éhesen indultam fel a szobámba. Amikor felértem, motoszkálást hallottam a baloldalon szobák felől. Anyáék nem lehettek, mert ők már délelőtt hazamentek, Tamara szobája pedig az enyém mellett van a jobb oldalon. Maradt Nate és Naomi. Jelen pillanatban senkivel sem akartam találkozni, így amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a szobámba, de már késő volt. Nyílt a középső ajtó és Nate lépett ki rajta. Rásimultam az ajtómra, próbáltam eltűnni az ajtófélfa nyújtotta kevéske helyen. Most átkozom a pillanatot, amikor olyan hülyeség jutott eszembe, hogy zárjam be az ajtómat. Nate lehajtott fejjel, kócos hajjal és egy pizsamanadrágban lépkedett a fürdő felé. Ha szerencsém van, akkor nem vesz észre, amit kétlek, mert még a vak is észrevenne. Most már biztos, hogy Nate sem vak, mert mikor a kilincsért nyúlt, felnézett és meglátott engem, amint az ajtóra préselődök és levegőt sem merek venni. Kezét visszaengedte törzse mellé és tett egy tétova lépést felém. Megrázta a fejét, mintha csak azt várná, hogy eltűnjek vagy kitisztuljon a feje. Tett még egy lépést felém, de ekkor már rádöbbentem, hogy cselekednem kéne. Gondolatok százai, ezrei futottak át az agyamon kevesebb, mint egy másodperc alatt és akkor jöttem rá, hogy melyik a legmegfelelőbb.
- Ez csak egy álom. Csak egy álom – suttogtam idiótán, mint a filmekbe szokták hasonló helyzetekben.
Nem hittem, hogy ez tényleg működik, de bevált. Hátat fordított nekem és bement a fürdőbe. A maradék bent tartott levegőmet is kifújtam és immár bemehettem a szobámba. Most már csak meg kell várnom, amíg visszaalszik és akkor a lenti fürdőbe kényelmesen lezuhanyozhatok.
Nem tellett sok időbe, mikor hallotta, hogy visszaér a szobájába és magára csukja az ajtaját. Vártam még 10 percet és csak azután indultam meg a földszinti fürdőbe.
A forró zuhany kellemesen nyugtató volt a bőrömnek és nekem is. Mindig szerettem ebben a fürdőben zuhanyozni, mert ide mindig sokkal finomabb illatú tusfürdőt szoktunk rakni, érthetetlen okokból. Magamra kaptam a legkényelmesebb kockás rózsaszín pizsama nadrágom és a kedvenc kinyúlt voldemortos pólómat. Belebújva pandás mamuszomba, már el is hagytam a fürdőt. A lépcsőhöz érve jutott eszembe, hogy szomjas vagyok, de nem vízre. Magasról lekaksizva a szabályokat, a konyhába indultam valamilyen cukros ital felkutatására. Nyakig merültem a hűtőbe, de semmit nem találtam, ami enyhíteni tudta volna szomjúságomat. Átmasíroztam a spájzba, hátha ott találok valamit. Mondjuk egy ízesített szedres-citromos ásványvizet. Már a gondolatra is összefutott a nyál a számba. A helységbe, miután beértem, automatikusan bezárult az ajtó. Az ásványvíz az ajtótól legtávolabb eső sarokban volt eldugva. Magamhoz szorongatva indultam kifele a spájzból. Már nyomtam volna le a kilincset, amikor az ajtó magától kinyílt. Egy magas ember állt előttem. Kevéske fény szűrődött csak az előszobából.
- Ááá – sikítottam a tőlem telhető leghangosabban.
Az ember befogta az egyik kezével a számat, miközben az övét is fogta, hogy ne szakadjon ki belőle a röhögés. A rázkódó vállaiból következtettem erre a zseniális megállapításra.
- Nyugalom, csak én vagyok az – suttogta.
És ekkor villámcsapásként ért a felismerés. Nate volt az. Ki más is lehetett volna? Hogy én meg milyen beszari vagyok…
- Te miért nem alszol? – suttogva kérdeztem dühösen.
- Ezt én is kérdezhetném.
- Én kérdeztem előbb.
Fújtatott egyet, de láttam rajta, hogy nem mérges, hanem szórakoztatónak találja az egészet.
- Felébredtem a csapkodásodra – suttogta még mindig. – És tudom, hogy nem csak egy álom volt – hajolt közelebb.
Rácsaptam a mellkasára, de egy cseppnyi düh nem volt bennem. Csak már régen ütöttem meg és most sokkal jobban éreztem magam ezután.
- Szóval te miért nem alszol már és miért csapkodsz éjnek évadján? – húzogatta szemöldökét.
- Nem mondom meg – nyújtottam rá a nyelvem.
Drágaszágommal a hónom alatt indultam meg egy tiszta pohár keresésére. A szekrényben találtam meg az utolsó tiszta darabot. Kitöltöttem a világot jelentő nedűt és torkomra eresztettem. Minden egyes cseppjét élvezettel ittam. Eközben Nate a pultnak tehénkedett mellettem. A harmadik pohár után vettem észre, hogy majd’ kiesik a szeme, miközben nézi, ahogy iszom.
- Kérsz? – kérdeztem, miután megittam a maradékot a pohárból.
Fejét rázta, szóval nemleges választ adott.
- Akkor ne nézz – utasítottam, a negyedik pohár elfogyasztása után. Ekkor beugrott egy fontos dolog. – Amúgy, te kapcsoltad le a villanyt, amikor benyitottál?
- Aha. Azt hittem betörő, könnyebb lett volna leütni úgy.
Soha nem értettem Nate logikáját és azt hiszem, nem éjjel 1-kor fogom elkezdeni.
- Szóval jössz velem németre, ugye?
Bólintottam, miközben az ötödik poharamat ürítettem ki.
Megittam még két pohárral, amikor már csak pár kortynyi marad az üvegbe, így azt is meghúztam. Büszkén, óriási vigyorral gyűrtem össze a flakont és dobtam ki a kukába.
- Kész? – kérdezte Nate.
- Ja – válaszoltam neki németül.
- Oh, neked már nem is kell jönnöd a tanfolyamra. Mindent tudsz – gúnyolódott.
Püffögtem egyet és hagytam, hogy kitoljon maga előtt a konyhaajtón. Bevártam, mert féltem egyedül a házban, sötétben. Bal kezét átvetette a vállamon és ketten, együtt indultunk el az emeletre. Az utolsó lépcsőfokhoz érve, olyan pisilési inger jött rám, hogy alig bírtam elbúcsúzni Natetől.
- Jó éjszakát! Aludj szépeket, stb, de én most megyek pisilni – hadartam és már rohantam is a wc-re, ha Nate nem rántott volna vissza a karomnál fogva.
- Jó éjt! – suttogta, miközben erősen szorított meztelen felsőtestéhez.
Ja, hogy eddig nem is említettem. Nem volt rajta felső, így szabadjára engedte kidolgozott felsőtestét, amit soha nem mondtam neki, hogy tetszene. Sőt, mindig célzásokat tettem rá, hogy dolgozni kéne rajta. Hólyagjaim már nem bírták sokáig, már majdnem feladták a küzdelmet, amikor végre ki tudtam szabadítani magam és egy gepárdot megszégyenítő sebességgel rohantam a megkönnyebbülést jelentő helyre.

14. fejezet~ Hármat nem értettem

Hellobello!
Hulla fáradt vagyok, de befejeztem. Egy nap híján írtam egy hónapon át ezt a részt, mai mellesleg még jóval rövidebb is, mint amennyit szoktam írni, csak úgy gondoltam itt kell befejezni. Egyébként majd egyszer a közeljövőben tényleg át fogom dolgozni a blogot. Mármint, leszedni a szereplők menüből a képeket, helyükre szöveget-kérdőívet tenni, meg hasonlók. Mindegy.
Ennyi voltam. Jó olvasást vagy mi a szöszt. Én pedig most megyek aludni, mert eldőlök. 

Naomi döbbenten ül és néz. Hogy pontosan mit, azt nem tudom, szerintem befelé bámul. Talán a nagy sötétséget, ami a fejében van. Hehehe. A humorheroldoskodást inkább máskorra kéne halasztani, mert ez most tényleg komoly. Tegnap este nem volt rá alkalmam, hogy elmondhassam neki, hogy még egy ember tud a titokról, így ma reggel, pontosabban délelőtt, amit az első tökéletes pillanat adódott, elmondtam. Ez a tökéletes pillanat, pedig reggeli – megsúgom, tízórai utáni – közben volt. Elég furcsán fogadta, mikor leültem vele szembe és benyögtem két csodaszépen megfogalmazott mondatot: „Liam Payne is tud immár, arról, hogy kik is vagyunk valójában. Véletlen volt.” Naomi egyszerűen csak az arcomba köpte a narancslevet, amit épp akkor próbált a szervezetébe juttatni. Fergeteges.
- Szóval akkor röviden a lényeg az, hogy neked ment Liam, felborított, lesett a parókád, kérdőre vont, elvonszoltad az öltözőbe, beavattad és ő ígéretet tett, hogy megtartja a titkot – hadarta el a lényeget.
- Most amúgy nem értem mit vagy úgy kiakadva – ráztam a fejem, mert így is tudnak már róla páran és így utánagondolva nem tűnik olyan vészesnek számomra, hogy még egy ember megtudja a titkot.
Naomi dühösen fújtatva bevágta a székét és kiviharzott a konyhából.
- Mellesleg Liam délután beugrik – kiabáltam utána.
Válaszra nem számítottam, nem is kaptam. A hangokból ítélve az emeletre ment. Kínomban felálltam és a hűtőig meg sem álltam. Céltalanul álldogáltam előtte, miközben a hidegtől már a hátamon is felállt a szőr, de hogy kivenni mit akarok, nem tudom. Mikor ajtócsapódást hallottam, megfogtam az első kezembe akadó ételt, ami egy sárgarépa volt, de magába enni túl snassz, így kivettem hozzá még egy doboz majonézt is. A léptek egyre közelebb és közelebb hallatszottak, majd végleg elértek ide. Nyílt az ajtó és megláttam Nate idiótán vigyorgó fejét. Mi lehet az, ami ennyire felvidította? Ha nem kérdezem meg, akkor nem is fogom megtudni vagy igen, mindegy. Vállamat megrándítottam, majd nyomtam még egy kevéske majonézt a következő falat répámra. Nate helyet foglalt a velem szemben lévő helyre, kezeit összekulcsolta, majd azon támasztotta meg a fejét és bámulni kezdett. Mikor a répám már elfogyott, akkor untam meg a fiú tevékenységét, amit szóvá is tettem.
- Miért bámulsz? – kulcsoltam össze én is ujjaimat, majd lemásoltam Nate pózát.
- Feltérképeztem az új egyetemista és tanfolyamtársam arcát – mosolygott.
- Mi van? – vontam fel szemöldököm.
- Jajj, kicsi Lala. Hát nem elfelejtetted? Vagy nem is tudtad? Egy egyetemre fogunk járni és mivel mindkettőnknek kell egy nyelvvizsga is, ezért jelentkeztem a nevedben is egy német tanfolyamra.
- Mi van? – hangom már a hisztérikus szintet ütötte.
Sokkoltak szavai. Helyettem is jelentkezett egy nyelvtanfolyamra? És ha én nem németet akarok tanulni? Egyáltalán milyen jogon tette ezt? Ilyenkor ki nem állhatom ezt a srácot.
- Tán elmondjam még egyszer? – vonta fel szemöldökét.
- Még az kéne. Először is megértettem, csak azt nem tudom, hogy miért? Milyen jogon iratkoztál fel helyettem is? Mi az, hogy te is oda fogsz járni, ahova én? Te nem az építészetire jársz? – vontam kérdőre és minden egyes kimondott szó után egyre idegesebb és mérgesebb lettem.
- Azt már tavaly befejeztem. Elfelejtetted? Amúgy is utáltam azt a szakmát. Jobban tetszik ez az irány. És ami a nyelvet illeti, tudom, hogy utálod vagy csak nem szimpatizálsz annyira a franciával és a spanyollal. Gondolkodtam még a kínain vagy mandarin, nemtom’, de valamilyen okból kifolyólag elvetettem azt – megvonta a vállát, mintha tényleg nem tudná.
- Hát te tök hülye vagy, hogy azt gondolod, elmegyek veled oda – mondtam a kelleténél hangosabban, azaz kiabáltam és dühtől forrva álltam fel az asztaltól és óriási hangzavarral toltam, vagyis csaptam be a székem és rontottam ki az étkezőből.
Már a terasz ajtónál jártam, mikor Nate beért.
- Mellesleg, hétfőn, szerdán és csütörtökön van óra – búgta a fülembe, miközben én lefagyva álltam.
Mikor visszanyertem az öntudatom, kinyitottam az ajtót és kiléptem a dermesztő hidegbe. Ha jól vettem észre, Nate követni akart, de megelőzve ezt, orrára csaptam az ajtót. Remélem eltört. Mármint nem az ajtó, hanem az orra.

Liam már egy ideje itt ücsörög a kanapénkon, de Naomi sehol. Telefonját sem veszi fel, az üzenetekre pedig nem válaszol. Pedig neki kellene beszélnie Liammel, nem nekem.
- Kérsz még? – bökök az üres poharára.
Válaszul Liam csak megrázta a fejét.
- Oké, nekem ez nagyon furcsa – szólal meg 5 perc hallgatás után.
Tény és való, hogy az elmúlt pár percben csak ültünk és néztünk mindenfelé, kerültük a szemkontaktust. Semmit nem tudtam mondani neki, pedig tényleg gondoltam mindenre, még arra is, hogy az időjárásról kezdjek beszélgetésbe vele. Ilyenkor hasonlítok teljesen Tamarára. Vagyis nem egészen, mert ők pár ember kivételével ilyen mindenkivel, én azért nem.
- Ne haragudj, csak nem tudom, mit mondhatnék vagy mit szeretnél hallani – szabadkoztam és hangomon lehetett hallani a kétségbeesést, mert olyankor sokkal magasabb.
Épp szólásra nyitotta száját, de akkor teljes erőből kicsapódott, majd becsapódott az ajtó. Annyira hangos és erőteljes volt mindez, hogy még a falak is beleremegtek. Már értem miért is vannak repedések a falon. Az előszobából a Green testvérpár veszekedését, jobban mondva ordibálását lehetett hallani.
Liam kérdőn nézett rám, de én csak legyintettem. Ha már bolhafing kora óta ismeri őket az ember, akkor ez tök természetesnek hat, ha őket hallgatja, amit dudorodó nyaki érrel „beszélgetnek” egymással. Egyébként Natet küldtem megkeresni Naomit és gondolom, ez nem tetszett a lánynak ezért van így kiakadva. Mármint nem az nem tetszett neki, hogy bátyja hozta, hurcolta haza, hanem hogy egyáltalán haza kellett jönnie. Gondolom, magyarul nem biztos.
- Meghoztam – tolta be Nate a húgát a nappaliba.
Naomi egy morgást hallatott, szerintem ezt szánta köszönések és lehuppant a tőlünk legtávolabb eső fotelbe. Jól hittem, az nem tetszett neki, hogy haza kell jönnie és tisztázni ezt az egészet Liammel.
- Mi most akkor magatokra hagyunk titeket.
- Liam, ne vedd szívedre, ha valami olyat mond. Előre is bocsánat az ő nevében is – szabadkoztam.
- Ha segítség kellene, akkor csak sikíts és rohanunk – kacsintott Nate és ugyan azt a módszert alkalmazva, amit előbb Naominál, kitolt a konyhába.
Ott engem leállított a pult szélénél, mint valami műbabát, amíg ő a hűtőhöz oldalazott. Kivett belőle valamit, ami ha jól láttam, akkor a reggelije volt.
- Húgod? – szólalt meg hosszas hallgatás után.
- Tessék? – kérdeztem vissza automatikusan, mert elbambultam.
- Tamara, a húgod. Itthon van? – kérdezte, lassan, tagolva a kérdést, mintha egy hülyéhez beszélne.
- Nem tudom. Miért?
- Csak úgy – vonta meg vállát és a tányért behelyezte a mosogatóba. – Szóval akkor tényleg nem jössz el a tanfolyamra, tényleg? – minden egyes kimondott szó után egyre közelebb került hozzám, míg végül az utolsónál már a leheletét éreztem az arcomon.
- Nem. Nem tudom. Igen. Talán – válaszoltam zavartan.
Jelen pillanatban két dolgot, sőt hármat nem értettem. Az első, hogy miért vagyok mostanában zavarban ha Nate-tel vagyok? A második, hogy Nate miért viselkedik annyira furcsán az utóbbi időben? És a harmadik, hogy miért érzem a száját az enyémen és miért szorult össze a gyomrom?

Második díj

Tyűűű. Nagyon szépeeen köszönöm Emy Morgan-nak! ©

Feladatok:

ü  Írj 11 dolgot magadról

ü  Válaszolj a 11 feltett kérdésre

x    Tegyél fel 11 kérdést 

x  Küld el 11 blognak  ( Ne haragudjatok, de most nem küldeném tovább senkinek )

11 dolog:

1. Ma megszállt az ihlet. Egyelőre még nem tudom mikor lesz rész.
2. Töröltem azt a blogot, amit hirtelen felindulásból hoztam létre.
3. Meteor volt a címe. Arról szólt volna, hogy miután a meteor becsapódik, csak páran élik túl. Eddig 3 szereplő maradt volna biztosan életbe. Lala, Nate és Louis.
4. Annyira jó lett volna megírni, csak rájöttem, hogy ezt sem tudom rendesen írni, akkor nem fogok belekezdeni még egybe.
5. Aztán, ki tudja? Lehet, hogy itt fog úgy folytatódni.
6. Visszaállítottam a kommenthagyási lehetőséget, de nem akar megjelenni.
7. Tele vagyok, de még ennék. Van ilyen….
8. Van instagramom kb 3 hónapja, de még csak 2 képet töltöttem fel.
9. Eldöntöttem, mit kérek érettségimre. Mit nekem az a 3 év? Legalább lesz miért túlélnem.:D
10. Mostanában megint elgondolkodtam azon, hogy ügyvéd leszek, de aztán elvetettem. Velük már Dunát lehetne rekeszteni. Gimi után húzok külföldre. #3év
11. Öhm, elhiszitek, hogy legjobban én örülnék, ha lenne új rész?

11 válaszom:

• 1. Miért szereted a 1D-t? Mert cukik, vagyis már nem annyira, inkább férfiasabbak már. Meg imcsizem a zenéjüket.
• 2. Volt mikor azt érezted, hogy csak egy mesében élsz? Per pillanat semmilyen mese nem ugrik be, csak a Phineas és Ferb. Ott a Candicera hasonlítok. Bár mostanában nem áll alkalmamban annyiszor beköpni az öcsémet. Világvége. Nemtom’, de ha ti tudtok valamilyen elcseszett, szar főszereplőről szóló mesét, akkor szóljatok…
• 3. Egy tizes skálán mennyire vagy jó a suliban? Talán 8. De nem tudom, hogy tanulásra vagy viselkedésre gondoltál…
• 4. Mi a kedvenc ételed? Áj szink, bármilyen halas dolog. Pl: Sushi.
• 5. Milyen sportot szeretsz? Röplabda és a foci
• 6.Ha tehetnéd, hova költöznél el, vagy szereted a mostani helyed? Európa nyugati, északi és déli részeire. Igazából csak a keleti és a közép-keleti részeire nem.
• 7. Ki az, akire felnézel (IDOL)? Nincs ájdolom. Felnézni is csak a nálam magasabbakra nézek fel, de őszintén, rájuk sem szoktam sűrűn.
• 8. Tudsz hangszeren játszani? Semmilyenen. De van valamilyen fafurulyám, amit olyan 1-2 évesen kaptam és néha belefújok, de akkor menekül a család. Hehehe
• 9. Kb. mikor csöppentél bele ebbe a fandom-ba? (Directioner) Hát nem tartom magam dájreksönernek. De a fiúkat 2012 nyár közepe óta követem nyomon és szeretem őket.
• 10. Mi az, amit életedben legjobban hiányolsz? Nem akarom leírni, nem igazán publikus. Szasza, Cortez
• 11. Mi az ami a legjobban idegesít az emberekben? Most? Most épp az, hogy elvárják, hogy meghallgassam minden szarságukat, de rám már nem kíváncsiak.

Változások...

Először is ki szeretném egészíteni ennek a bejegyzésnek a címét: Változások, információk, okok. Azt hiszem ennyi lenne a cím, csak nem akartam oda fentre is ilyen hosszút írni. Ha itt befejeztem a bevezető szövegelést, akkor meg is fogjátok érteni miért ezeket a szavakat használtam. Először is szólok, hogyha kicsit hebrencs lesz ez a bejegyzés, akkor az azért ilyen, mert 1, ilyen vagyok, 2, nagyjából van csak meg, hogy mit is akarok írni. Másodszor, amit olvasni fogtok, ha egyáltalán olvasni fogja valaki, az teljes egészében az én véleményem, az én személyiségem, az én hülyeségem darabkái (ki másé lenne itt?).

Hát akkor csapjunk a spenótba (csak, mert a lecsó túl snassz és amúgy sem szeretem):

ö Az első és legfontosabb tény... Már egy ideje eldöntöttem, hogy ez NEM egy One Direction fanfiction lesz. Oké, benne vannak a fiúk, de ez a blog nem egy olyan "Most aztán összejövök az egyikkel (vagy többel), aztán minden happy. Jön egy ferde éjszaka, újságcikk vagy az ex és vége a szép életnek. Később valamilyen oknál fogva, legtöbbször az, hogy rákentük az exre vagy ellöktem ám magamtól, csak azt már nem láttad vagy az újságok hülyék és csak pletykák, ne higgy nekik --> kibékülnek, élnek egy ideig és jön a terhesség 16-17-18-19 évesen, babapara, biztos elfogja hagyni, mert nem teheti tönkre a választottja életét és a banda jövőjét, de tuti nem veteti el a béjbit. Ismételten kibékülnek és vagy elvetél vagy felnevelik a gyereket. Happy end, asszem' ". De amúgy van a depi end is. Kb attól is a falra mászok már. Mindegy. A lényeg, hogy ez nem fanfiction. Énekesek, színészek, akárki híres jöhet-mehet ebben a történetben, de nem lesz óriási szerepe. Szóval aki efféle dologra számított, annak most csalódni kellett.

ö Részek. Érkezésük. Szóval nem tudom. Ez egy olyan pont, amire senki nem tudja a választ. Például a 14. részt már, amikor feltöltöttem a 13-at, elkezdtem írni, de annyira nem haladok vele, hogy a fele is alig van meg. Valamikor meg annyira megy ez az egész írásdolog, hogy 2 óra alatt simán megvagyok vele. De nem  mostanában és nem tudom mitől. Azt nem fogom felhozni, hogy iskola van, sokat kell tanulni, most figyeljetek, 11-es vagyok mégse hisztizek, hogy jajj milyen nehéz, meg minden, mert nem, pedig elég jó gimibe járok. Amúgy is este 10-kor tanulok, délutánom szabad, de részt pedig akkor sem tudok írni. Mondtam, hogy összevissza vagyok. Még én sem értettem mit írtam most. Amúgy gondoltam arra, hogy leszedem a címeket és helyükre dátumokat írnék. Nekem mindenesetre úgy könnyebb lenne, tudnám hol tart pontosan a történet. Bár most is tudom, csak írás előtt mindig vissza kell keresnem.

ö Azt hinnétek, hogy amit most fogok írni, az nem kapcsolódik ide, pedig de. Nagyon is. Elolvastam Leiner Laura Bábel c. könyvét. Eszméletlenül jó volt. Tegnap dél óta a saját Szaszámat keresem, Cortez pedig lefokozódott a második helyre. Szegény. Amúgy majd szólok, ha találtam egy Szaszát. Lényeg… Annyira tetszett, hogy ne lepődjetek meg, ha néhol hasonlóságot véltek felfedezni a szereplők tulajdonságai és szokásaik között, meg a cselekményekben. Egyelőre annyi hasonlóságot tervezek, hogy nem írom le pl. a szerelmi vallomásokat (már ha lesz). Szóóóval Szasza, ha itt vagy, akkor írj nekem!!!! ©

ö Funkciók. Nem tudom észre vettétek-e, hogy nem volt kommenthagyási lehetőség. Igazából úgy voltam vele, hogy minek? Üres volt, mindig az volt kiírva, hogy Nincsenek megjegyzések. Kérdem én, akkor minek nekem az az izé? De most, úgy döntöttem visszateszem. Ne hagyjatok cserben.©

ö Már nem tudom hol áll a fejem, de azt igen, hogy valamit tuti kifelejtettem, úgyhogy most elmegyek a konyhába egy kakóscsigáért, almáért, vízért és szalámiért, addig talán eszembe jut…. Dőzsölésem kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de eszembe jutott egy zseniális ötlet a történet folytatását illetően. Bár nemtom’ nem így terveztem. Lehet, nyitok neki egy új blogot és átmásolom az eddig fent lévő fejezeteket és máshogy folyatom ezt is és azt is. Lehet ez lesz, mert zseniális ötletem nem hagyhatom kárba veszni. Időközben meg is nyitottam. Hehe.

ö Le fogom szedni a szereplők képeit. Csinálni fogok oda mindenkihez egy rövidke kérdőívet. Külső tulajdonságokkal meg mindennel. Könyvekben sincs szereplőkhöz kép párosítva. Itt sem lesz, pedig közel sincs egy könyvhöz sem ez az izé, amit csinálok.

ö Most már végképp azt hiszem, hogy mindent leírtam. Ja, nem. Szóval én tökre örülnék, ha kialakulna egy afféle író-olvasó kapcsolat. Kirakom oldalra a twitterem. Ha olyan kedvetek van, akkor kövessetek be. Azért nem a facebookomat rakom ki, mert nekem az túl személyes. Meg amúgy sem használom sokat, szinte semmit. És tök jó lenne, ha tudnánk beszélgetni, meg minden. Szóval ja. 

ö Becsszó, hogy ez az utolsó macskás pont. Nem szoktam bevezetőt írni, mert minek? Nem fogom leírni minden rész vagyis fejezet elejére, hogy sziasztook, jó olvasást. Gondoljátok oda. És nem írok szmájlikat, mert itt sohasem változik át olyan cuki figurává, mint szkájpon.

Így összességében, mire eljutottam ide, rájöttem, hogy lehet csak 15 fejezetes lesz ez az egész történet, óriási csavarral, amilyen még sehol sem volt soha, a végén. Remélem, azért elolvassátok ezt a bejegyzés félét és valamit meg is értetek belőle, mert őszintén, ha én olvasok valahol ilyet, akkor már kb. az első mondatnál abbahagyom. Üdvözlök mindenkit. Én most megyek, folyatom a fizika házim. Nektek pedig így a végére küldök még egy macskás jelet. ö

13. fejezet~ Szerencsére vagy mégsem...

A mai napom már másodjára szállok ki az autóból. Szállok? Ugyan már. Ugrok, hogy minél előbb elhagyhassam a csatateret. A mai napon másodjára kezdek kiabálni az utasaimmal az út szélén. A mai napon másodjára pattantak el szépen sorjában az idegszálaim. 

- Elegem van belőletek – kiáltottam fel – Miért jó az nektek, hogy egész nap veszekedtek? Egy fél órás utat sem voltatok képesek viták nélkül megmaradni? – vettem egy mély levegőt, amivel próbáltam nyugtatni magam, nem sok sikerrel – Na, jó. Szálljatok ki!Utasításomnak eleget téve szálltak ki a járműből és álltak egymástól a lehető legtávolabb. Most légy okos Lala. Vagy gyalog mész és akkor lekésed a barátnőd fellépését vagy beülsz a meleg autódba és magára hagyod a veszekedő párost. Most, hogy így konkrétan elgondolkodtam rajta, a második megoldás tűnt a legkézenfekvőbbnek és ésszerűbbnek. Ha itt hagyom őket, együtt kell megoldani a hazajutást. Fantasztikus vagyok. Gondolatban a vállamat veregetem, eme fantasztikus terv kieszelése végett. A tőlem telhető leggyorsabb tempómban iramodtam meg a vezető ülésem felé és pattantam be. Az ajtókat azonnal lezártam, hogy még véletlenül se tudjanak beszállni. Az ajtócsapódásra mindketten odakaptak a fejüket, legújabb veszekedésüket megszakítva és már igyekeztek is beszállni, de csalódniuk kellett.- Figyeljetek rám – kezdtem, de ismét vitatkozni kezdtek, miszerint ez az egész a másik hibája – Mondom, figyeljetek rám! – kiáltottam olyan hangerővel, hogy a környéken lévő üvegek majdnem berepedtek. Megilletődve kapták fejüket felém – Fantasztikus. Szóval, én most elmegyek, mert különben elkések. Ti pedig, oldjátok meg a hazajutást. Együtt.Ez volt a végszó. Döbbent tekintetüket hátrahagyva, indítottam el a motort és száguldoztam hazafelé. Szerencsére most nem kerültem semmilyen dugóba, így viszonylag gyorsan hazaértem. Végighajtottam az előkert térkővel kirakott részén, beálltam a garázsba, bezártam azt és benyomultam a bejárati ajtón. - Megjöttem! – kiabáltam, de semmiféle válasz nem érkezett.

Csizmámat és kabátomat levettem és mindegyiket a saját helyére raktam. Átsétáltam a lépcső melletti kis komódoz, ledobtam rá a kulcsaimat, persze a Porsche kulcsát különös odafigyeléssel helyeztem le. Bevonultam a nappaliba, de ott sem volt senki. Ezután az utam a konyhába vezetett, de miközben oda mentem kinéztem az udvarra, hátha kimerészkedett valaki, ebbe a fagyhalálba. A konyhában és az étkezőben sem volt senki, de ha már ott jártam csentem a hűtőből egy csokit. Az étkezőből a lépcsőt vettem célba és meg sem álltam Naomi szobájáig. Kopogás nélkül rontottam be és… Siker. Naomi az ágyon feküdt és a laptopját nyomogatta, miközben a füle be volt dugva. Odasétáltam hozzá és egy gyors mozdulattal kirántottam a füléből a fülhallgatót. 

- A szívbajt hoztad rám – pufogott, miközben nyomkodott egy-két gombot a gépjét, majd lecsukta a tetejét. 

- Gondolj bele, mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem egy baltás gyilkos. Mert felőled aztán bárki bejöhetett volna – mondtam, miközben egy jól irányzott ugrással a legkényelmesebb foteljébe kötöttem ki törökülésben. – Egyébként nem kéne már útra készen állnod?

- Miért? Mennyi az idő? – kérdezte, de válaszolnom felesleges lett volna, mert, ahogy kiejtette a szavakat, talán már közben is rápillantott az órájára – Jézusom, elkésem. Miért nem szóltál már? – pánikolt, miközben az egyik szekrénytől a másikig ugrabugrált.

- Szerintem én megyek is. Amúgy is csak azt szerettem volna tudni, hogy anyáék hova tűntek – mondtam és közben felálltam.

Az már egyszer biztos, hogy azt a fotelt el fogom lopni. Majd mikor sokáig nem lesz itthon átviszem az én szobámba. még illene is oda.

- Nem, nem mész sehova. Segíts kiválasztani mibe menjek, amíg én lezuhanyozok - adta ki az utasításokat és már útban is volt a fürdőbe.

- De hát úgy is adnak rád ott másik ruhát – kiáltottam utána.

- Mindegy.

Pufogtam még egy ideig magamban, majd elkezdtem kikeresni a megfelelő ruhadarabokat. Kikészítettem neki egy összeillő rövid ujjú felsőt és egy ugyan olyan mintával rendelkező nadrágot. Az, hogy valószínű meg fog fagyni, az már nem az én dolgom. Dacból is kikészítettem neki egy másik szettet, ami egy szürke melegítő nadrágból és egy fehér valamelyik sportmárka pólójából állt. Ezek után átsomfordáltam a szobámba és lecseréltem a felsőmet egy, még az előzőnél is egyszerűbb, pöttyös pulcsira. Úgy tűnik ma Adaleina nem fog stílusikonná vagy divatdiktátorrá avanzsálni, vagyis egy egyszerű pulcsi, fekete nadrág és bokacsizma kombó nem ezt sugallja. De sebaj. Előkerestem még a vörös parókámat és a fejemre húztam, természetesen feltűrtem előtte a hajamat. Visszamentem Naomi szobájába, hátha már elkészült, de csalódnom kellett. Barna műhaja alól kilógtak az eredeti, szőke tincsei. Ruhája pedig valószínűsítem, hogy fordítva volt rajta. És a rúzst kicsit, mondom „kicsit” túlhúzta az ajkain.

- Hogy nézel ki? – nyögtem ki miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Ne röhögj. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan jutunk el a helyszínre! Se Logan, se Aaron, se Peter nem tud eljönni. Mellesleg, nem te vitted el Tamarát és Natet? Nem együtt kellett volna hazajönnötök? Hol hagytad őket? – árasztott el kérdéseivel, közben pedig dühösen fújtatott és próbálta rendbe szedni magát.

- Hát akár – kezdtem a mondandómba, de ajtócsapódást hallottam odalentről, így jobbnak találtam lemenni, mintsem Naomival vitatkozni. Mert ebből biztosan vita lett volna. – Most megyek. És a kocsimmal megyünk – kiáltottam vissza a vállam fölött.

Lerobogtam a lépcsőn és az előszobába már senki nem volt, így Nate észjárását követve a konyhába mentem tovább. Ugyanis, ha Nate hazajön, bárhonnan, első útja a konyhába vezet. Jól gondoltam, tényleg ott volt. A pultra támaszkodva tömte magába az ÉN csokimat. 

- Mit csinálsz? – rikkantottam fel és kikaptam a kezéből a csokit.

A Snickersemnek már csak a fele volt meg, szóval levágtam azt a részt, ahonnan beleharapott, azt még odadobtam neki, majd a megmaradt részecskét megsimogattam és eldugtam a hűtőbe. Nem vettem észre, de miközben a legmegfelelőbb rejtekhelyen töprengtem, Nate mögém lopódzott és rajtam, vagyis felettem átnyúlva vette ki a fémdobozos Pepsit, ami szintén az enyém. Utánanyúltam azonnal, de ő gyorsabb volt, magasba tartotta. 

- Hehe-he – röhögött, miközben kitért minden sikertelen próbálkozásom elől. 

Fene bele, hogy ilyen magas. Ugrálás és telegetés helyett inkább a hasát kezdtem el ütögetni és közben kiabáltam, hogy adja vissza.

- Utoljára mondom. Add vissza! – kiáltottam rá és a legerősebb ütést mértem a hasára.

Ezzel a cselekedettemmel együtt, büfögött egy hatalmasat és összegyűrte a dobozt, majd beledobta a kukába.

- Ugye tudod, hogy kifizeted? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ugyan már Lala. Tudom, hogy imádsz és ennyit megérdemlek azok után, hogy majd’ egy órát kellett sétálnom a mínuszokba, ráadásul a húgoddal – mondta azzal a tipikus „tudom, hogy szexi vagyok, nem tudsz ellenállni” mosolyával és magához szorított.

- Akkor is kifizeted – morogtam a mellkasába, mert sehogy sem tudtam kiszabadulni az öleléséből.

Kicsit engedett a szorításán egy idő után, de még mindig közel, nagyon közel tartott magához. Rendíthetetlenül a szemébe néztem, de nem ő tört meg előbb, hanem én. Tekintetétől teljesen ellágyultam, már nem is haragudtam rá. Percekig csak néztünk egymás szemébe, majd mikor újra észhez tértem, már arca vészesen közeledett az enyém felé. Szerencsére vagy mégsem, Naomi trappolt be a konyhába. Érkezésére, azonnal megteremtettük a 2 lépés távolságot. 

- Mit csináltatok? – kérdezte gyanakodva. 

Nem tudom, miért gyanakszik, hisz nem történt és nem is volt semmi. Bár nem tudom, hogy mi is akart lenni, de inkább nem volt semmi. Egyikőnk sem válaszolt. Nate átment a nappaliba, én pedig kivettem a hűtőből a megkezdett csokit és azt majszoltam el, míg Naomi fel,s alá rohangált a házban. Ez történik, ha nem a profi csapata készíti fel őt.

***

- Lucille, 2 perc és kezdés – kiabált oda nekünk egy statiszta.Lucille rám nézett, majd a fellépés előtti elmaradhatatlan szokásunk következett. Ölelés, három puszi és egy „elcsúszott” pacsi.- Ügyiii leszel. - Itt maradsz hátul, ugye? - kérdezte, de csak bólintottam.

Hogy most miért a színfalak mögött nézem végig a showt? Egyszerű. Nem volt kivel kiülnöm oldalra. Egyedül pedig nem szerettem volna, így inkább visszamegyek az öltözőkhöz.

Mikor ideérkeztünk, megtudtuk, hogy a két testőr és Peter,, azért nem tudtak eljönni, mert itt akadt valami fontos elintézni valójuk. A három lánynak is itt kellett előkészíteniük a terepet. Felettébb furcsa, de ez van. Tenni ellene nem tudtunk. 

Már a harmadik kanyart vettem be és már csak egy volt hátra, mikor egy fiú futott felém. Pontosabban belém. Elcsépelt filmfogás, de ezennel tényleg belém futott. Megszédültem és az ismeretlennel együtt a földön kötöttem ki. A fejemet rettenetesen beütöttem és a világ még mindig forgott velem. A fiú feltápászkodott, majd engem is felsegített, de ekkor már egy olyan érzés fogott el, mintha a világ leggyorsabb körhintájára váltottam volna jegyet. Az ismeretlen személyében véltem felfedezni, magát Liam Paynet. Valamit nagyon méregetett rajtam, de először nem is esett le, mi lehetett az, de mikor odakaptam a fejem tetejéhez, nem éreztem a másodhajat. Csak azt ne, ne, ne, ne. Liam döbbenten állt egy helyben és felváltva nézett engem és a földön fekvő műhajat.

- Te, te, te – dadogott és közben rám mutogatott – Te ki vagy?

- Könyörgöm, erről egy szót se ejts senkinek. Mindent elmondok, de ne mondd el senkinek. Könyörgöm. Kérlek – néztem mélyen a szemébe és éreztem, hogy kicsordul az első könnycsepp.

- Mi ez? És ki vagy te? – kérdezte még mindig lefagyva.

Felkapartam a földről a parókát és csak ennyit szóltam Liamhez: - Gyere velem!

Az öltözőig futva tettem meg az utat. Mindvégig hallottam magam mögött a lépteket, de nem fordultam hátra. Tudtam, hogy Liam az és azt is tudtam, hogy ez alól már kibújni nem tudok. Egyszer – gondolom – úgyis megtudta volna. Csak eddig azt reméltem, hogy nem mostanában, nem ilyen körülmények közt és nem én fogom beavatni a dolgokba.

Kitártam az ajtót és amilyen gyorsan csak lehetett beslisszoltam rajta. A nyílászáró mögé bújva vártam, hogy Liam is bejöjjön. Nem is kellett sokat várnom, csak pár lépéssel volt lemaradva. Leült a kanapéra és várta, hogy belekezdjek a mondandómba. A szavak sehogy sem akartak a nyelvemre kerülni így csak tátogtam. Száj ki és be ki és be. 

- Figyelj, látom, nem tudsz nekikezdeni. Egyszerűbb lenne, ha kérdeznélek? – ajánlotta fel, amire heves bólogatás volt a válaszom. – Akkor talán kezdjük ott, hogy ki is vagy. Mármint valójában.

- Lala Tonkin – feleltem, de a hangom még eme két rövidke szó kiejtése közben is meg-megremegett. 

- Hogy kerültél ide? Ide be a színfalak mögé?

- Hát besétáltam – húztam kínos vicsorra hasonlító vigyorra a szám. Rosszalló fejrázást kaptam válaszul. – Az elejétől ugye? – kérdeztem és éreztem, hogy pirosodnak az orcáim. Úgy látszik, nála nem megyek most ezzel a vicceskedéssel semmire. Bólintott. – Szóval az egész, úgy 3-4 éve kezdődött. a barátnőm, aki most a színpadon áll és énekel, igazából nem Lucille, hanem Naomi Green. Egy átlagos 21 éves lány, már, ha lehet ezt az egész őrületet annak nevezni. Szóval, Naomi vagy ha neked jobb, akkor Lucille előállt annak az ötletével, hogy ő sztár akar lenni, de szeretné megtartani a maga szép világát is. Így több napon át tartó gondolkodás után jutottunk arra a döntésre, hogy kitalálunk egy új médiaszemélyiséget. A titok kulcsa pedig a paróka. Lucille, Naomi igazából szőke, én pedig, mint láthatod barna. Hát röviden így lett Lucille és jobb keze én, azaz Adaleina.

Liam teljesen elfehéredve hallgatta a rövid előadásomat. Amíg beszéltem tellegettem jobbra-balra, bár nem tudom minek. Leültem és kezdtem félni. Mi lesz, ha azonnal rohan valakihez, hogy elújságolja a hírt? Nagyon remélem, hogy nem. Pontosan nem tudom, de pár perc után Liam felállt a kanapéról. Odasétált hozzám, majd kezét nyújtotta. Értetlenül pillantottam fel rá. Aranyosan elmosolyodott. Megvárta, míg kezemet az övébe teszem és felhúzott a székről, amire időközben leültem.

- Bennem megbízhatsz, bízhattok. Akár a halálomig őrzöm a titkotokat, ha szükséges. Ha bármilyen segítség kellene, bátran szólj. És bár nem is ismertük egymást, de mi lenne, ha elölről kezdenénk? Liam vagyok - mosolyodott el.

- Köszönöm Liam. Én pedig Lala.

12. fejezet~ Frankie

Francesca Sandford (Frankie)

Anya szemeiből még mindig peregnek kifelé az örömkönnyei, apa pedig még mindig döbbenten ül és még mindig nem fogta fel teljesen a dolgot. Már legalább 6 perce ez megy folyamatosan. Tamara feltehetőleg megunta ezt az egészet, telefonját félredobta a kanapéra, majd:

- Anya, nem igaz, hagyd már abba. Lala csak egyetemre megy. Nem kötik még be a fejét, hogy ennyit kelljen itatni az egereket. Apa, te meg mit nem hiszel el ezen? Mindegy, én megyek. Lala elviszel? – fordult felém a végére.

Választ nem kapott azonnal, mert anyák ugyanannyira le voltak döbbenve, mint én. Tamara még soha nem akadt ki ennyire. Valaminek kellett történnie, hogy ilyen „beszédet” mondott. Lehet, hogy dobta a barátja? Ohh, miket beszélek, nem is volt barátja. Vagy igen?

- Na, mi lesz? Lalaaaa – legyezte kezét előtte, ezzel visszarángatva engem a földre.

- Persze, megyek – mondtam, majd anyáékhoz fordultam. – Nem sokára jövünk. Addig is, szórakozzatok jól és ha jól tudom, Naomi is hazaér hamarosan.

Mindkettejüknek nyomtam egy puszit az arcára, majd felkaptam a kocsim kulcsait a lépcső melletti szekrényről és már csak a cipő és a kabát hiányzott. Az előszobába érve, magamra kaptam gyorsan a fekete kabátom és a feketés szürke nyakkitörő bokacsizmám és útra készen álltam. Tamarával az oldalamon kitipegtem a fehér Porschémhoz. Még mindig álomszerűnek tűnik, hogy megkaptam álmaim autóját, egy 2011-es Porsche Cayenne-t, pedig ez a valóság. Sokévnyi zaklatás és kérlelésnek itt a gyümölcse. Anyáék, mamáék és nagynéném közös, 21. szülinapi ajándéka. Beültem az álomba, majd magamba szívtam az autó új illatát. Egyszerűen nem bírok betelni vele.

- Na, hova-tova? – fordultam Tamara felé vigyorogva.

- Frankie-hez – válaszolta egyszerűen.

- Minek megyünk oda? – vontam fel szemöldök, de ennek ellenére beindítottam a motort és már száguldoztam volna ki a kertkapun, ha nem jut eszembe egy-két fontos dolog.

- Úrsiten, ez irataim.

Ezzel fogtam magam és kiugrottam a járműből, és mint egy őrült, rohantam vissza a házba. Gondoltam egyszerűen kicsapom az ajtót és felkapom a táskám, de el kellett szomorodnom, ugyanis Nate orra, feje és maga Nate is ismét rossz helyen járkált, így nekinyitottam az ajtót.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben felkaptam a táskám. – Nem? Akkor jó – vicsorodtam el.

- Hogy te milyen egy…dög vagy- motyogta miközben orrát fájlalta. – Ohh, de jó. Látom mész el – kipillantott az ajtón – kocsival. Fantasztikus, akkor engesztelésképp el is vihetnél. Menjünk – ragadta meg karomat és hirtelen már nem is fájt semmije.

- Engedj már el – rángattam a karomat, miközben ő az ajtót csukta be.

Mivel, hogy szépen kértem, el is engedett, így ma már másodszorra tartottam a kocsim felé, csak másik emberrel. Nate beült hátra, én pedig ismét elfoglaltam a helyemet a vezető ülésen.

- Lett, ő miért jön? – kérdezte mogorvám Tamara, miután megnézte a két első ülés között előrehajolt Natet.

- Nem tudom. De mivel neki nyitottam az ajtót, engesztelést kért és azt mondta, csak így tehetem jóvá. Szóval, ja – vontam meg a vállam és indítottam el az autómat.

- Én ugyan nem azt mondtam, hogy csak így teheted jóvá. Ha benne lennél, mehetne máshogy is – kacsintott rám és megnyalta az alsó ajkát és kajánul elvigyorodott.

Feleslegesnek találtam járatni a számat egy ilyen megszólalás válaszául, úgyhogy inkább sóhajtottam egy hatalmasat, miközben szemimet forgattam.

A kapu előtt megálltam és megvártam, amíg bezáródik, mert nem mindig csukódik be magától. Megesett már, hogy elmentünk egy napra és a kapu tárva-nyitva állt. Azóta mindig megvárjuk. Kényelmes tempóban hajtottam végig a zsákutca legvégétől a kereszteződésig, ahol muszáj volt megállnom 2 okból kifolyólag is. Az egyik, hogy óriási forgalom volt, a másik, hogy nem tudom hova akarnak pontosan menni az utasaim, így inkább visszatolattam, nehogy beengedjen egy rendes autós a haladásba.

- Nate, te hova is mész? – fordultam hátra hozzá.

- Nekem mindegy. Ahova ti – vont vállat, majd hátra dőlt és lehunyta szemeit.

- Frankie-hez is eljössz velünk? – kérdezte Tamara gyanakodva.

- Oda megyünk? Hát akkor meg főleg – zsongott be Nate és ismét előre dőlt.

- TT, te tudod az utat? Én elfelejtettem – vallottam be, mivel tényleg elfelejtettem az utat a nagynéném házáig.

- Persze, hogy tudom. Megyünk végre? – mordult fel Tamara.

- Igen, de ne legyél ilyen izé – dünnyögtem és kikanyarodtam balra, gondoltam arra kell menni.

- Lett, merre mész? Jobbra kellett volna kanyarodnod – kiáltott fel TT.

***

Az utat Frankiékig mondanám, hogy csendben tettük meg, de akkor leszakadna a plafon. Ahányszor befordultam valamerre Tamara egyből felkiáltott, hogy a másik irányba kellett volna. A hatodik ilyen után meguntam és kiszálltam a kormány mögül, majd átadtam a helyet drága húgomnak, ha ő ennyire jól tud mindent és nem képes előre szólni. Meg amúgy is, ne rajtam vezesse le a dühét, ha már dühös, mert vezetés közbe, amikor csönd volt, mert egyenes úton kellett menni, rájöttem, hogy akkor szokott így viselkedni, ha dühös. Szóval, miután én is kiakadtam és végül visszaültem a vezetői ülésbe, nem volt kiabálás, halkan, szinte suttogva adta az információkat.

Frankie tulajdonképpen 3 évvel idősebb nálam és a nagynéném. Hát igen, kései gyerek. Leparkoltam a házuk előtt, kiszálltam és vártam. Hogy mire? A veszekedő Tamara és Nate párosra.

- Tulajdonképpen, te minek jöttél? – morgolódott Tamara.

- Már mondtam. Unatkoztam otthon és amúgy is jóban vagyok a nagynénétekkel és régen is láttam.

- Jó. Jó! Fiatalok, elég volt! – kiáltottam el magam és életemet kockáztatva álltam közéjük, ezzel elvártam, hogy végre fogják be a csőrüket és abbahagyják a cicaharcot.

Előttem Tamara, mögöttem Nate és már indulhattunk is a csengőhöz. A házban lakók valószínűleg kiakadtam, mert TT, úri hölgy módjára rátenyerelt a csengőre. A zenebona abbamaradt, majd nagynénénk hangját véltük felfedezni a kis hangszóróból.

- Sziasztok – kiáltott bele. – Már azt hittem, hogy visszajöttek azok, akik előbb szórakoztak… - mondta és mondta, reklám, szünet és egyéb megszakítás nélkül.

- Öhm, Frankie, ne haragudj, de beengednél? – kérdeztem meg, mikor már a lábujjaim kezdtek elfagyni.

- Ja, persze, bocsi.

Hosszasan nyomta a kapunyitót. Ezt onnan tudom, hogy mikor már félúton jártunk a bejárati ajtóhoz, még akkor is lehetett hallani. Tamarát és Natet még mindig nem mertem a másik közelébe engedni, így az előbbi libasorunkban haladtunk, miközben Nate perzselő tekintetét éreztem a hátamon, legfőképp a fenekem táján. Furcsa egy gyerek, az biztos.

Mikor az ajtóhoz ért a különítményünk, Frankie rontott ki rajta és csontropogtató ölelésben részesítette Tamarát. Eközben Nate mellém lépdelt és átkarolt, úgy szemlélte az eseményeket.

- Szia Lalaaa – köszöntött engem is hasonló vehemenciával Frankie, mint TT-t. – Ő a barátod? – mutatott Natere és veséig látó pillantással nézett végig rajta.

- Mi?! Az kéne még. Frankie, ő csak Nate. Tudoood.

- Ja tényleg, bocsi – legyintett egyet és őt is megszorongatta.

Betessékelt minket az ajtón a meleg házba, ahol nem kellett attól tartanom, hogy le kell vágni majd a lábujjaimat, mert elüszkösödtek. Cipőnket levettük, kabátjainkat pedig felakasztottuk és átvonultunk a nappaliba.

- Wayne hol van? – kérdeztem, miközben helyet foglaltam az egyik egyszemélyes fotelba, nehogy véletlenül Nate közelébe kelljen kerülnöm.

Furcsa egy napom van ma. Tamarának dühkitörései vannak, Nateben tombolnak a hormonok, Frankie felpörgött, bár tudnám mitől és anyáék… Hát remélem, mire hazaérünk nem fognak még mindig döbbenten ülni és bámulni.

- Edzésre kellett mennie, de szerintem hamarosan megérkezik – vont vállat. – Hozok kaját. Inni mit kértek? Van narancslé, kóla, tej, víz és még nem tudom mi… Na? – nézett ránk és várta, hogy válasszunk.

- Azt hiszem nekem jó lesz a kóla és Natenek is – válaszoltam a fiú helyett, mert láttam rajta, hogy csillan a szeme és általában olyankor semmi jóra, értelmesre nem szabad számítani tőle.

- Segítek – mondta hirtelen Tamara és már úton is volt Frankievel a konyhába.

Megvontam a vállam és a távirányító fel nyúltam, hátha megy valami érdekes a tv-be. Bekapcsoltam a készüléket és egyből egy zenecsatornán menő legújabb One Direction klipet hallgathattam. Magamban dúdolgattam a Blondie feldolgozásukat, ami nagyon jól hangzott az ő előadásukban. Miközben a fiúkat térképeztem fel, ki hogyan és mennyire néz ki jól, arra ébredtem fel az álmodozásból, hogy Nate átült a fotelem karfájára és szemeim előtt húzogatja kezeit.

- Na, mi van? Csak nem bejön az egyik? – húzta fel a szemöldökét és kajánul elmosolyodott.

- És ha igen? – kérdeztem vissza, kicsit túl nagy vehemenciával.

- Hát akkor sok boldogságot – zárta le ezt az igazán felnőttes és hosszú életű beszélgetésünket.

Nate ahelyett, hogy visszaslattyogott volna a helyére, belecsúszott az ölembe. A súlyától csak nyögni tudtam, mert biztos vagyok benne, hogy palacsintává lapított.

- Szállj már le rólam! Mire jó ez neked? – nyögdécseltem. Meglehet, hogy túl hangos voltam, mert Frankie nézett ki a konyhából.

- Huhh, már azt hittem mást csináltok – és visszavonult a konyhába.

- Na, jó. Elég volt ebből. Nate, szállj le rólam vagy én szállítalak le – fenyegettem meg.

- Rettegek. Szállíts, ha mersz – válaszolta és még jobban, ha lehet mondani rám tehénkedett.

Vettem egy nagy levegőt és erőt gyűjtöttem, majd felálltam. Láss csodát, Nate csak úgy gurult lefelé az ölemből és fél perc múlva már a földről pislogott felém értetlenül.

- Te titokba gyúrni jársz? – értetlenkedett.

- Ugyan dehogy. Minek nézel te? Vannak titkos izomtartalékaim. Amúgy meg megmondtam, hogy szállj le, nem? – vontam vállat nem törődöm módon és visszazuhantam a fotelba.

Nate is feltápászkodott a földről és visszacsüccsent a kanapé, tőlem legtávolabb eső pontjára. Úgy tűnik fél, milyen jól teszi.

Percekkel, jó hosszú percekkel Frankie jött vissza a konyhából, jól megrakott tálcákkal a kezében, mögötte Tamara pedig az üdítőket hozta. Igazából nem hiszek a véletlenekben, de ez biztos az volt, mert abban a másodpercben, mikor nagynéném kitárta a konyhaajtót, felcsendült a The Saturdays új slágere a What About Us. Persze, Frankie ezt meghallva, azonnal énekelni kezdte a Tv béli önmagával a saját és bandatársai részeit. A délutánunk többi része is kicsattanó boldogságban telt. Frankie elmesélte, mik történnek mostanában körülötte és a lányok körül, mikor jelenik meg új klip, CD és hasonlók. Ezek után kényszerítettek rá, hogy elmeséljem milyen Adaleinaként a One Direction turnéján részt venni és hogyan teljesít Naomi, azaz Lucille. Frankie megígérte, hogy az egyik fellépésre biztosan el fog jönni és ez volt a végszó, ugyanis nekem mennem kellett haza, hogy időben el tudjak készülni a ma esti előadásra. Könnyes búcsút vettünk nagynénénktől és az autómhoz igyekeztünk, mert időközben a hó is elkezdett szállingózni. Nate és Tamara versenyt futottak, gondolom az anyósülésért, de ahogy odaértem hozzájuk, meg is bizonyosodhattam róla, hogy jól sejtettem.

- Mi lenne, ha feldobnánk egy érmét? – kérdeztem kihajolva az ablakon, mert én már 5 perce a fűtött autóban ültem, de ezek ketten még mindig veszekedtek.

- Dobj. Enyém a fej – mondta Tamara.

Előkotortam a kesztyűtartóból egy fontot és feldobtam. A pénzérme az időközben előhalászott keménykötésű könyvecskén ért újra „földet”.

Az eredmény több mint megdöbbentő volt. Az érme a peremén állt és nem dőlt el.

- Ne már. Akkor is én ülök előre – csattant fel Nate.

- Tévedés – ingattam a fejem és lezártam az anyósülés felőli ajtót – Egyikőtök sem ül előre. Mentek hátra, ha már nem tudtatok dönteni. Olyanok vagytok, mint az ovisok.

11. fejezet~ Örömforrás

Ajkaink ismét majdnem találkoztak, amikor…
Amikor rázogatni kezdte a vállamat valaki. Nyöszörögtem, majd másik oldalamra próbáltam fordulni, de nem sikerült. Nem értettem, miért nem sikerült, de kénytelen voltam utánanézni a dolognak. Még mindig az autóban ültünk, de az már nem ment. Aaron pedig, bal vállamat rázogatja. Értetlenül pislogtam körbe, hogy mit is keresek én egy járműben, de akkor sorban ugrottak be az est eseményei. Lucille eddigi legnagyobb tömeg előtt való fellépése, ezzel együtt a Take Me Home turné megnyitása, One Direction fergeteges produkciója, Helylopóval közös vízvásárlás, tartozása – igen is, be fogom hajtani azt a 20 pennyt is – majd a hazaút.
- Végre felkeltél – morgott Aaron.
- Hazaértünk? – kérdeztem, frissen kelt, rekedt hanggal.
- Még nem, vagyis majdnem. Azt hiszem. Nem tudom – dadogta a fiú – Itt laktok?
- Igen, itt. Miért? – vontam fel a szemöldököm.
Ismét. Idősebb koromban, pedig mehetek botoxoltatni, a sok szemöldökráncolás miatt.
- Csak furcsa, mármint. Nem tudom. Csak, csak… Semmi – legyintett és ezzel jelezte, hogy váltsunk témát.
Most végkép elvesztettem azt a fonalat, amit nem is szereztem meg, soha. Nem értettem reakcióját. Mi másért parkolt volna le Logan egy háznak a kertjében, ha nem laknánk itt? Logan behajtott a szépen kialakított és minden kíváncsiskodó tekintet elől védő kapunk, majd végiggurultunk a vöröses térkővel kirakott úton, amit két oldalt gyönyörű, zöld pázsit díszített, el-el szórva, egy-egy rózsabokorral vagy csak egy szimpla bokorral. Néhol fellelhető kedvenc tűlevelűm, az ezüstfenyő. Bár mindezt, most nem lehetett látni, ugyanis éjszaka lévén, minden feketeségbe burkolódzott. Logan, megállt a belső bejárati ajtó előtt. Lucille, aki időközben visszaalakult Naomivá, kecsesen kiszállt a járműből. Utána következtem én, aki kicsit sem kecsesen átmászott az ülésen és két lábra érkezve a földre, szálltam ki. Az autóban maradt 3 fiú-férfiútól nem vettünk könnyes búcsút, mert holnap, holnapután és azután is látni fogjuk egymást. Szinte minden nap össze leszünk zárva.
Naomival nagy nehezen kinyitottuk az ajtót. Azért volt ez az egész művelet, roppant nehéz, mert először én keresetem a táskámban a kulcsokat, megjegyzem sikertelenül, majd Naomi kezdett keresésébe a kulcscsomónak még mindig nem nevezhető izéjébe. Miután mindketten sikertelenül jártunk – nem értem Naomi hogyhogy nem találta meg azt az óriás kacattárat – becsöngettünk. 2 perc várakozás után a rettentően álmos képű Nate nyitott ajtót.
- Ti! – mordult ránk – Miért csöngettek a saját házatokba, hajnali 1-kor?
Kérdése közben, félreállt az ajtóból, hogy beljebb mehessünk és Naomi, Nate nem épp kedves modorát, mintha meg sem hallotta volna, úgy kérdezett vissza.
- Már ennyi az idő? Teljesen abban voltam, hogy 11 körül van – sopánkodott.
Engem továbbá cseppet sem érdekelt a testvérpár civakodása, mindennél jobban vágytam az ágyamba. Adtam egy puszit Naominak, miközben Nate kiabált hozzá, majd adtam egy puszit Natenek is, miközben Naomi kiabált neki vissza és elindultam fel a szobámba. Ahogy elhaladtam a lépcső melletti lévő szekrény mellett, megpillantottam egy az én nevemre címzett borítékot. Azonnal odasiettem és kezembe vettem. Ha ez az, amire gondolok, akkor, akkor nem tudom, mit csinálok. Talán kiugrom a bőrömből. Félve néztem meg a feladó részét a vaskos borítéknak.
Feladó: Royal College of Art
Remegő kezekkel kezdtem kinyitni a borítékot. Lassan, bizonytalan mozdulatokkal húztam ki a benne rejlő lapokat. Szétnyitottam azokat, mert eddig félbe voltak hajtva. Lehunytam a szemeim, mély levegőt vettem, felkészültem a legrosszabbra, majd ismét kinyitottam a szemeimet.

Tisztelt Colette Lauren Tonkin!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert iskolánk School of Communication tavasszal induló részlegére…

Ezek után, percekig, se kép, se hang nem volt számomra. Döbbentem olvastam, újra és újra azt a két sort, ami a világon, eddigi legnagyobb öröm volt számomra. Felvettek abba az iskolába, arra a szakra, ahova 17 éves korom óta vágytam. Nekem nem az Oxford, nem a hasonló nagyobb nevű, hírű iskolák voltak a vágyálmaim, hanem ez az egyetem. 17 évesen döntöttem el, hogy ide fogok járni, mikor elkészítettem a húgom egyik házi feladatát. A feladat egyszerű volt. Készíts egy neked tetsző témában egy címlapot. Az a címlap, pedig annyira jól sikerült, hogy Tamara, nem csak megkapta rá a legjobb osztályzatot, hanem még az iskolai újság címlapja is az lett, hiába szólt teljesen másról. Később Tamara ismét kapott egy házit, méghozzá olyat, hogy rajzoljon egy A/3-as méretű, 20 kis kockából álló mini sorozatot, ami az általa írt meséről szóljon. Mondanom sem kell, hogy ennek a feladatnak az elkészítését is szívesen elvállaltam. Természetesen – és most nagyképű leszek – ennek a sikeressége sem maradt el. Legjobb érdemjegy, újság, sőt még egy pályázatot is megnyert/nyertem vele. Ezek után kezdtem el otthon mini sorozatokat készíteni kézzel, számítógépen és kezdtem gyártani mindenféle címlapot.
Az első fokozat után, ami a döbbentség volt, következett a második és a harmadik egyszerre. Az ugrálás és sikoltozás. Visszaugráltam a még mindig kiabáló testvérpár közé és meglóbáltam orruk előtt a papírt.
- Nézd, nézd, nézd – kántáltam folyamatosan, miközben, még mindig sikongattam.
- Nézem már, csak ne ordíts – pisszegett le Naomi.
Kivette kezemből a lapot és olvasni kezdte. Nate testvére mögé állt, hogy ne legyen lemaradva, úgy 10 másodperccel az értesülésről. Mikor mindketten végeztek a lap olvasásával, fél percig döbbenten nézték azt, majd felnéztek rám - addigra én már abbahagytam mindent, csak óriási mosollyal, egy helyben állva néztem rájuk, ez már a 4. fázis – és Naomi sikoltozva rohant meg és szorongatott halálra, Nate pedig csak odajött hozzánk és ő is beszállt a szorongatásba.
- Gratulálok – mondták egyszerre, úgy 4 perc után.
Most már az 5. fázisba kerültem, ami a sírás volt. Így csak hüppögtem nekik egy sort. Ismertek már annyira, hogy tudják, mit kell ilyenkor tenni. Naomi elrohant zsebkendőért, Nate pedig magához húzott és dörzsölgetni kezdte hátamat. Nem sok idő telt bele, míg megnyugodtam és felfogtam, hogy tényleg felvételt nyertem az RCA-ra. Egyetemista lettem. Igen, én, egyetemista. Nem szokásom ezt mondani, de most muszáj: WOW.
Nate elnyomott egy ásítást, utána Naomi, majd én is.
- Szerintem menjünk aludni – mondta Naomi. Nate csak egyetértően bólintott.
- Engem, ha egy baltával csapnának le, sem tudnék aludni – mondtam – De ti menjetek.
Mindketten bólintottak és a szokásos búcsúzkodás után, egymás után indultak meg az emeletre, ki-ki a saját szobájába.
- Holnap, vagyis ma még iszunk erre – szólt vissza a lépcső tetejéről Nate.
Hangosan felnevettem. Ki más mondhatna ilyet? Csak Nate képes mindenre inni. Még ha hosszú, esős napok után, ki süt a nap, arra is képes inni egy pohárral.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, majd újra és újra átolvastam azt a világot jelentő mondatot. Azért, hogy mindent megtudjak, egyszer tovább is olvastam a levelet. Mint megtudtam, hogy március1-jén be kell menni nyílt napra és 4-én kezdődnek az előadások. Megnéztem a mellkelt szórólapokat, amik különböző csoportokba invitáltak. Volt köztük minden: AKK - Animációk Készítők Klubja, SzIK – Számítógép Imádók Klubja, SMK – Sport Megszállottak Klubja és hasonlók. Találtam egyet, ami nagyon szimpatikusnak tűnt. A röplabdázók klubja. Gimnáziumban kezdtem ezt a sportot versenyszerűen űzni és a gimi csapatával több országos versenyre is eljutottunk. Ha esélyem adódik belépni, biztosan nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget.
A nagy öröm közepette elfelejtkeztem egy fontos dologról. Naomiról, vagyis Lucilleról és magamról, Adaleidáról. Ha a hét legalább 5 napján előadásokra kell járnom, akkor, hogyan fogok ott lenni minden fellépésen? Nem halasztanék egy fél évet és nem is lehet. De akkor, hogyan lesz? Mi fog történi? Egyszer, egyetlen egyszer történt meg, hogy nem voltam ott Naomival egy fellépésén és akkor is elcsúszott a színpadon. Állítása szerint én vagyok a kabalája és nélkülem nem menne neki. Hiába mondom neki, hogy ez bárkivel megtörténhet, hajthatatlan. És nem is bánom, hogy minden előadására el kell mennem. Megértem a rajongóit, minden pénzt megért, hogy láthasd a színpadon. Az, amit ő ott fenn csinál, az valami elképesztő és egyhamar senki nem felejti el.
Holnap remélhetőleg megbeszéljük, hogyan lesz tovább és anyáknak is elmesélhetem a nagy hírt. El ne felejtsem, bár kétlem, hogy megtörténne, de EGYETEMISTA lettem.

10. fejezet~ Showtime

A mikro pityegett, ezzel jelezve, hogy felmelegedett a tej. Feltápászkodtam a hozzá legközelebb eső székről és kinyitottam az ajtaját. Kivettem a kettő forró bögrét, leraktam a konyhapultra és mindkettőbe raktam két-két kanál speciális kakaóport. Megfogtam a bögréket és elindultam az emelet felé, Tamara szobájába, de a lépcsőn pont abba a személybe futottam bele, akihez indultam.
- Jó reggelt – trilláztam.
- Neked is. Ez az enyém? – bökött fejével a saját bögréje felé, amin neve is ott villogott.
- Persze. Ki másé is lehetne? Tessék – nyújtottam feléje.
Tekintetem véletlenül a lépcsőfeljáró melletti órára irányult. 10:22. Az azt jeleni, hogy…
- Jézusom! 2 perce megy a SpongyaBob – sikkantottam fel és már rohantam is a nappaliba.
Ott levágódtam a bézsszínű fotelba. Elnyújtózkodtam a kapcsolóért, de csak nehezen tudtam megszerezni, mert az alattam lévő lábaim és a forró ital is akadályozott benne. Ahogy kezembe vettem, egyből lenyomtam a 3-as gombot, ami arra az adóra vezérelt, amin kedvenc műsorom megy. Tamara csak lassan közelítette meg a kanapét és huppant bele.
- Miért nézed mindig ezt a izéé… mesét? – kérdezte.
Normális válasz hiányában megvontam a vállam. TT sohasem volt oda Spongyabobért és barátaiért, mert szerinte butít és szegény gyerekeknek ilyenen kell felnőniük, hát akkor nézzük meg őket. De ha egyszer olyan imádni valóan butácska, akkor miért ne nézhetném?
Már majdnem elkezdődött a második rész is, amikor hangos lábdobogás ütötte meg fülemet. Hátrafordultam a fotelből és Nate nyúzott arcát pillantottam meg.
- Spongyabob? Miért nem szóltatok, hogy már megy? – kérdezte szemrehányóan.
Előző nyúzottsága eltűnt és ő is leült a másik fotelba. Pár perccel később, kizárásos alapon Naomi jött le a lépcsőn. Ugyanúgy, mint bátyja, nyúzott volt, de amit rápillantott a tvre, egy másodperc alatt szertefoszlott és helyét a vidámság vette át. Tamara ezt látva, csak fejét csóválta rosszallón, de az évek alatt megszokhatta, hogy ez is hozzánk tartozik.
Dél körül csengettek. Naomi főzött, Nate elment valahova, Tamarát pedig Naomi elküldte boltba valami fűszerért, így kénytelen voltam én ajtót nyitni.
- Szia, Lala – köszöntött anya és apa is egy-egy puszival, utánuk Naomi szülei is.
- Hát ti? – kérdeztem, mert tényleg nem tudtam mit csinálnak itt ekkora bőröndökkel. Bőröndök. Úristen. Elfelejtettem, hogy itt maradnak egy hétig. – Ne haragudjatok, elfelejtettem. Gyertek.
Anyáék bejöttek, lerakodták a cuccukat, míg én becsuktam, vagyis csuktam volna, de Nate pont akkor ért vissza. Szegény így is nekifejelt az ajtónak, hiába rántottam vissza, nem voltam elég gyors.
- Nate, jól vagy? Ugye nem tört el az orrod vagy hasonló? – aggodalmaskodtam Kathrinenel együtt.
- Nem, de nagyon fáj – sipákolt befogott orral.
Karon ragadtam és a konyhába húztam, ahol Naomi még mindig főzni próbált, szüleink érkezéséről, még nem is tudott.
- Naomi, itt vannak anyáék – böködtem meg vállát, mert időközben bedugta fülébe a fülhallgatóját.
- Hm?
- Mondom, itt vannak anyáék.
Naominak kitágultak szemei és őrült tempóban iramodott meg a nappali felé.

***

Fél óra és kezdetét veszi a majd’ 3 hónapon át tartó őrület. Lucille egy narancssárga felsőt és egy aranyos, virágmintás szoknyát kapott Avatól. Rhea sem vitte túlzásba a dolgokat, kicsit besütötte a hajának a végét és 
Sue kezei közé került, aki leheletnyivel erősebb sminket tett fel, mert állítása szerint az való a színpadra. Ő a sminkes, ő tudja, én bízok benne, mert mindig csodás dolgokat készít. Csak úgy, mint most is. Lucille meseszép lett. Én csak egy lenge fekete szoknyát és fehér blúzt vettem fel. Hiába repkednek odakint a mínuszok, idebent meg lehet sülni. Épp Lucille öltözője felé tipegtem az óriás sarkaimon, amikor Aaronba botlottam.
- Hát te? – kérdezte.
- Téged kerestelek – feleltem vigyorogva.
- Megtaláltál – húzta aranyos mosolyra ajkait.
- Vissza kéne mennem Lucillehoz, mert annyira izgul, hogy képes lenne világgá futni vagy pedig teleeszi magát csokival és rosszul lesz.
- Várj Ada– ragadta meg kezeimet Aaron – Miért is kerestél?
- Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy végignézed velem a koncertet? – irultam-pirultam miközben ezt az egy mondatot mondta, kérdeztem.
Nem értem miért lettem hirtelen ilyen szégyenlős Aaronnal. Eddig soha, rövid ismertségünk alatt, nem történt meg.
- Persze – mosolyodott el, még aranyosabban.
- Akkor én megyek is. Majd gyere oda oldalra – intettem és már sarkon is fordultam.
Sejtésem beigazolódott. Lucille éppen csokival tömte magát. Mindig ez van, ha nagyon izgul. Régen, érettségi előtt felszedett vagy 5 kilót, mert nem bírta már azt, hogy gyomra minire zsugorodik össze. A csoki nyugtató hatással van rá, de ha nagyon sokat eszik, akkor az ki is jön.
- Add ide – sziszegtem, miközben a csokiért vívtam harcot.
- Nem adom – felelte úgy, mint egy 5 éves kisgyerek.
- Add már ide. Első alkalommal máris ki akarod dobni a taccsot a közönség előtt? Nem lenne az ultra gáz? – kérdeztem és itt már tudtam, hogy nyert ügyem van.
Tisztázzuk. Nem azért mondtam ezeket, hogy gonoszkodjak, hanem segíteni próbáltam neki. Lucille odanyújtotta a már félig elfogyasztott édességet, én pedig leraktam a mögöttem lévő sminkes asztalra.
Hirtelen kivágódott az ajtó és Peter lépett be rajta, Logannel a nyomában.
- Gyertek, 5 perc múlva kezdés.
Lucille felkászálódott a kanapéról, megvárta, míg én is felállok és útnak indultunk a színpad mögött részhez. Ott már a One Diretionos fiúk vártak, feltehetőleg Lucillera. Mindegyik sok sikert kívánt neki és szerencse csomagként, mindegyik meg is ölelgette őt, ahogy később Logan és Peter is. Utolsóként kerültem sorra, mint mindig.
- Ügyes leszel. oldalról figyelünk és drukkolunk neked. Anyukádék és Nate is valahonnan a közönség soraiból szurkol neked – suttogtam fülébe.
- Megcsinálom és este tartunk egy csajos estét.
- Lucille, showtime – jött egy statiszta és Lucille kezébe nyomta, személyre szabott, lila mikrofonját.
Egy utolsó csapatkiáltás után kilépkedett a színpadra. A közönség őrjöngött. Lucille pedig belekezdett This Party című slágerébe. Én pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, az oldalt lévő családtagok, barátok számára kialakított részhez siettem. Aaron már az egyik dobozon ülve várakozott rám. Sietősen leültem mellé. A fiú oldalra fordult, gondolom megbizonyosodni róla, hogy tényleg én ültem-e le mellé. Rám mosolygott, majd viszonoztam a gesztust és néztük tovább a showt. Az első dal után Lucille köszöntötte a tömeget és folytatta az előadást a Mirage-val. Azt követte a Kill This Love, az Unchained, a Green Light és a többi fantasztikus dal. utolsóként a Why Am I Crying-ot adta elő és annak végeztével átadta a színpadot az est nagy sztárjainak, minden tini lány szívének megdobogtatójának, a One Directionnak. A fiúk is egy olyan dallal kezdtek, ami kellően megadta a koncert alaphangulatát.
A majd másfél órás műsor alatt, szinte egy szót sem ejtettem ki a számon. Kivétel, amikor Lucille odaért mellém és helyet foglalt. Amint leült, úgy megszorongattam, hogy lehet eltört pár bordája, de megérdelete, mert nagyon ügyes volt. Aaronnal sem beszélgettünk sokat. Elég volt annyi, hogy éreztük, valaki mellettünk van és már jól is szórakoztunk. Néha-néha, mikor a fiúk valami őrültséget mondtak vagy tettek, akkor egymásra borulva nevettünk, de azon kívül, semmi nem történt. Nem, mintha kellett volna. A koncerten elhangzott dalok közül legjobban a Rock Me fogott meg. Van abban a számban valami különleges, valami más, ami miatt számomra elüt a többitől, de hogy mi az a plusz, nem tudnám megmondani.

***

A másik, ugyanolyan fantasztikusra sikeredett műsor után, Lucille és a One Direction is kimerülten esett be a legnagyobb öltözőbe, ahol a zenekarral, technikusokkal és mindenkivel, aki fontos szerepet kapott, azzal volt egy megbeszélésük. Én feleslegesnek tartottam bemenni oda, úgyhogy inkább elmentem venni egy üveg vizet, ahhoz az automatához, amit befelé jövet láttam. Bedobtam az aprót, megszereztem a palackot és már indultam is visszafelé, de valami vagy valaki megállított benne.
Valószínű valami rosszat tettem valamikor, mert ez már tuti nem véletlen, hogy folyton a híres, neves Helylopóba botlom.
- Szia – köszönt vigyorogva.
- Hello – morogtam orrom alatt és ismét elindultam Lucille öltözőjéhez, de egy hang megállított, pedig már megtettem két lépést.
- Tetszett a koncert? – kérdezte, miközben az aprót szedegette zsebéből.
Körbenéztem, hogy biztosan hozzám beszél-e, aztán válaszoltam csak.
- Igen, fantasztikusak voltatok – mondtam. Kínosan ügyeltem rá, hogy arckifejezésem semleges maradjon. Semmilyen érzelmet ne adjon át.
- Akkor örülök. Bár egy idő után meg fogod már unni, mert gondolom, minden alaklommal itt leszel – mondta és hiába állt háttal nekem, hallottam hangján, hogy mosolyog. – Figyelj, ez most nagyon gáz lesz, de kölcsön tudsz adni 20 pennyt? – nézett rám kérlelően.
- Mázlid van – nyomtam kezébe az említett pénzérmét.
- Örök hálám. Még ma megadom a tartozásom – mosolygott még mindig, közben már ő is kezében fogta az ásványvízét.
Helylopóval együtt indultam vissza az öltözőkhöz, mert annyira kegyetlen én sem vagyok, hogy megmondjam neki, hagyjon békén. Szótlanul sétáltunk egymás mellet, de míg mikor Aaronnal voltam, nem zavart a szótlanság, most rettentően.
- Amúgy, miért vettél magadnak vizet? – kérdeztem. Nem túl okos kérdés, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Először csak értetlenül felém pillantott és akkor magyarázásba kezdtem – Csak mert láttam, hogy van egy csomó bontatlan vizetek. Nem értem, miért vettél még egyet.
- Ja, hogy úgy. Azt hittem valami mutánsnak nézel, aki nem ihat. Azért vettem, mert azok szénsavmentesek, nekem meg szükségem volt valami keményebbre, így a szénsavas mellett döntöttem.
Lucille öltözője elé érve, elköszönt és folytatta tovább az útját. Odabent 4-en vártak rám. Név szerint Peter, Aaron, Logan és Lucille.
- Mehetünk? – kérdezte Peter.
- Persze. Rám vártatok? De cukiii – ujjongtam.
- Legközelebb itt hagyunk – mondta Lucille, de tudtam, úgysem gondolja komolyan. Ahhoz túlságosan is szeret. – Amúgy hol voltál?
Válaszul csak felemeltem a félig üres üvegemet. Lucille csak bólintott és követte Petert az autó felé. Kanyargós folyosókon haladtunk végig, mire elérkeztünk a parkolóba. A hely erősen visszhangzott, így hallhattuk, hogy a fiúk is most szállnak be az autójukba, valószínűleg. Követtük példájukat és mi is beszálltunk. Logan a kormány mögé, Peter az anyósülésre, Naomi jobboldalra, én középre, Aaron pedig baloldalra. Az ajtók becsukása után mindketten, azonnal levettük álcánkat és Naomi az én vállamra, én pedig Aaron vállára dőlve aludtam el.

Mint mondtam, szeretnélek titeket egy játékocskára invitálni. Annyi lenne az egész, hogy mindenki ír egy mondatocskát, párbeszédfoszlányt vagy egyebet, hogy pl: "-Amúgy miért vetted a vizet? - kérdezte..." vagy "Naomi fejen állva nézte a TV-t reggel, mikor én leértem" vagy valami hasonlót. A lényege annyi lenne, hogy aki jövőhét péntekig( 26-ig) elküldi, annak a kommentjét valahogy beépítem a következő részbe, ami feltehetőleg 27 és 28-a körül fog elkészülni. Remélhetőleg nem lesztek, se némák, se túl őrültek. Szóóóóval, ne feledjétek, 26-ig mindenki küldjön egy kis részt!!!