A mai napom már másodjára szállok ki az autóból. Szállok?
Ugyan már. Ugrok, hogy minél előbb elhagyhassam a csatateret. A mai napon
másodjára kezdek kiabálni az utasaimmal az út szélén. A mai napon másodjára
pattantak el szépen sorjában az idegszálaim.
- Elegem van belőletek – kiáltottam fel – Miért jó az nektek, hogy egész nap
veszekedtek? Egy fél órás utat sem voltatok képesek viták nélkül megmaradni? –
vettem egy mély levegőt, amivel próbáltam nyugtatni magam, nem sok sikerrel –
Na, jó. Szálljatok ki!Utasításomnak eleget téve szálltak ki a járműből és álltak egymástól a lehető
legtávolabb. Most légy okos Lala. Vagy gyalog mész és akkor lekésed a barátnőd
fellépését vagy beülsz a meleg autódba és magára hagyod a veszekedő párost.
Most, hogy így konkrétan elgondolkodtam rajta, a második megoldás tűnt a
legkézenfekvőbbnek és ésszerűbbnek. Ha itt hagyom őket, együtt kell megoldani a
hazajutást. Fantasztikus vagyok. Gondolatban a vállamat veregetem, eme
fantasztikus terv kieszelése végett. A tőlem telhető leggyorsabb tempómban iramodtam meg a vezető ülésem felé és
pattantam be. Az ajtókat azonnal lezártam, hogy még véletlenül se tudjanak
beszállni. Az ajtócsapódásra mindketten odakaptak a fejüket, legújabb
veszekedésüket megszakítva és már igyekeztek is beszállni, de csalódniuk
kellett.- Figyeljetek rám – kezdtem, de ismét vitatkozni kezdtek, miszerint ez az egész
a másik hibája – Mondom, figyeljetek rám! – kiáltottam olyan hangerővel, hogy a
környéken lévő üvegek majdnem berepedtek. Megilletődve kapták fejüket felém –
Fantasztikus. Szóval, én most elmegyek, mert különben elkések. Ti pedig,
oldjátok meg a hazajutást. Együtt.Ez volt a végszó. Döbbent tekintetüket hátrahagyva, indítottam el a motort és
száguldoztam hazafelé. Szerencsére most nem kerültem semmilyen dugóba, így
viszonylag gyorsan hazaértem. Végighajtottam az előkert térkővel kirakott
részén, beálltam a garázsba, bezártam azt és benyomultam a bejárati ajtón. - Megjöttem! – kiabáltam, de semmiféle válasz nem érkezett.
Csizmámat és kabátomat levettem és mindegyiket a saját helyére raktam.
Átsétáltam a lépcső melletti kis komódoz, ledobtam rá a kulcsaimat, persze a
Porsche kulcsát különös odafigyeléssel helyeztem le. Bevonultam a nappaliba, de
ott sem volt senki. Ezután az utam a konyhába vezetett, de miközben oda mentem
kinéztem az udvarra, hátha kimerészkedett valaki, ebbe a fagyhalálba. A
konyhában és az étkezőben sem volt senki, de ha már ott jártam csentem a
hűtőből egy csokit. Az étkezőből a lépcsőt vettem célba és meg sem álltam Naomi
szobájáig. Kopogás nélkül rontottam be és… Siker. Naomi az ágyon feküdt és a
laptopját nyomogatta, miközben a füle be volt dugva. Odasétáltam hozzá és egy
gyors mozdulattal kirántottam a füléből a fülhallgatót.
- A szívbajt hoztad rám – pufogott, miközben nyomkodott egy-két gombot a
gépjét, majd lecsukta a tetejét.
- Gondolj bele, mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem egy baltás
gyilkos. Mert felőled aztán bárki bejöhetett volna – mondtam, miközben egy jól
irányzott ugrással a legkényelmesebb foteljébe kötöttem ki törökülésben. –
Egyébként nem kéne már útra készen állnod?
- Miért? Mennyi az idő? – kérdezte, de válaszolnom felesleges lett volna, mert,
ahogy kiejtette a szavakat, talán már közben is rápillantott az órájára –
Jézusom, elkésem. Miért nem szóltál már? – pánikolt, miközben az egyik
szekrénytől a másikig ugrabugrált.
- Szerintem én megyek is. Amúgy is csak azt szerettem volna tudni, hogy anyáék
hova tűntek – mondtam és közben felálltam.
Az már egyszer biztos, hogy azt a fotelt el fogom lopni. Majd mikor sokáig nem
lesz itthon átviszem az én szobámba. még illene is oda.
- Nem, nem mész sehova. Segíts kiválasztani mibe menjek, amíg én lezuhanyozok -
adta ki az utasításokat és már útban is volt a fürdőbe.
- De hát úgy is adnak rád ott másik ruhát – kiáltottam utána.
- Mindegy.
Pufogtam még egy ideig magamban, majd elkezdtem kikeresni a megfelelő
ruhadarabokat. Kikészítettem neki egy összeillő rövid ujjú felsőt és egy ugyan
olyan mintával rendelkező nadrágot. Az, hogy valószínű meg fog fagyni, az már
nem az én dolgom. Dacból is kikészítettem neki egy másik szettet, ami egy
szürke melegítő nadrágból és egy fehér valamelyik sportmárka pólójából állt. Ezek
után átsomfordáltam a szobámba és lecseréltem a felsőmet egy, még az előzőnél
is egyszerűbb, pöttyös pulcsira. Úgy tűnik ma Adaleina nem fog stílusikonná
vagy divatdiktátorrá avanzsálni, vagyis egy egyszerű pulcsi, fekete nadrág és
bokacsizma kombó nem ezt sugallja. De sebaj. Előkerestem még a vörös parókámat
és a fejemre húztam, természetesen feltűrtem előtte a hajamat. Visszamentem
Naomi szobájába, hátha már elkészült, de csalódnom kellett. Barna műhaja alól
kilógtak az eredeti, szőke tincsei. Ruhája pedig valószínűsítem, hogy fordítva
volt rajta. És a rúzst kicsit, mondom „kicsit” túlhúzta az ajkain.
- Hogy nézel ki? – nyögtem ki miközben próbáltam levegőhöz jutni.
- Ne röhögj. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan jutunk el a helyszínre! Se
Logan, se Aaron, se Peter nem tud eljönni. Mellesleg, nem te vitted el Tamarát
és Natet? Nem együtt kellett volna hazajönnötök? Hol hagytad őket? – árasztott
el kérdéseivel, közben pedig dühösen fújtatott és próbálta rendbe szedni magát.
- Hát akár – kezdtem a mondandómba, de ajtócsapódást hallottam odalentről, így
jobbnak találtam lemenni, mintsem Naomival vitatkozni. Mert ebből biztosan vita
lett volna. – Most megyek. És a kocsimmal megyünk – kiáltottam vissza a vállam
fölött.
Lerobogtam a lépcsőn és az előszobába már senki nem volt, így Nate észjárását
követve a konyhába mentem tovább. Ugyanis, ha Nate hazajön, bárhonnan, első
útja a konyhába vezet. Jól gondoltam, tényleg ott volt. A pultra támaszkodva
tömte magába az ÉN csokimat.
- Mit csinálsz? – rikkantottam fel és kikaptam a kezéből a csokit.
A Snickersemnek már csak a fele volt meg, szóval levágtam azt a részt, ahonnan
beleharapott, azt még odadobtam neki, majd a megmaradt részecskét megsimogattam
és eldugtam a hűtőbe. Nem vettem észre, de miközben a legmegfelelőbb
rejtekhelyen töprengtem, Nate mögém lopódzott és rajtam, vagyis felettem
átnyúlva vette ki a fémdobozos Pepsit, ami szintén az enyém. Utánanyúltam
azonnal, de ő gyorsabb volt, magasba tartotta.
- Hehe-he – röhögött, miközben kitért minden sikertelen próbálkozásom elől.
Fene bele, hogy ilyen magas. Ugrálás és telegetés helyett inkább a hasát
kezdtem el ütögetni és közben kiabáltam, hogy adja vissza.
- Utoljára mondom. Add vissza! – kiáltottam rá és a legerősebb ütést mértem a
hasára.
Ezzel a cselekedettemmel együtt, büfögött egy hatalmasat és összegyűrte a
dobozt, majd beledobta a kukába.
- Ugye tudod, hogy kifizeted? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Ugyan már Lala. Tudom, hogy imádsz és ennyit megérdemlek azok után, hogy
majd’ egy órát kellett sétálnom a mínuszokba, ráadásul a húgoddal – mondta
azzal a tipikus „tudom, hogy szexi vagyok, nem tudsz ellenállni” mosolyával és
magához szorított.
- Akkor is kifizeted – morogtam a mellkasába, mert sehogy sem tudtam
kiszabadulni az öleléséből.
Kicsit engedett a szorításán egy idő után, de még mindig közel, nagyon közel
tartott magához. Rendíthetetlenül a szemébe néztem, de nem ő tört meg előbb,
hanem én. Tekintetétől teljesen ellágyultam, már nem is haragudtam rá. Percekig
csak néztünk egymás szemébe, majd mikor újra észhez tértem, már arca vészesen
közeledett az enyém felé. Szerencsére vagy mégsem, Naomi trappolt be a
konyhába. Érkezésére, azonnal megteremtettük a 2 lépés távolságot.
- Mit csináltatok? – kérdezte gyanakodva.
Nem tudom, miért gyanakszik, hisz nem történt és nem is volt semmi. Bár nem
tudom, hogy mi is akart lenni, de inkább nem volt semmi. Egyikőnk sem
válaszolt. Nate átment a nappaliba, én pedig kivettem a hűtőből a megkezdett
csokit és azt majszoltam el, míg Naomi fel,s alá rohangált a házban. Ez
történik, ha nem a profi csapata készíti fel őt.
***
- Lucille, 2 perc és kezdés – kiabált oda nekünk egy statiszta.Lucille rám nézett, majd a fellépés előtti elmaradhatatlan szokásunk
következett. Ölelés, három puszi és egy „elcsúszott” pacsi.- Ügyiii leszel. - Itt maradsz hátul, ugye? - kérdezte, de csak bólintottam.
Hogy most miért a színfalak mögött nézem végig a showt? Egyszerű. Nem volt
kivel kiülnöm oldalra. Egyedül pedig nem szerettem volna, így inkább
visszamegyek az öltözőkhöz.
Mikor ideérkeztünk, megtudtuk, hogy a két testőr és Peter,, azért nem tudtak eljönni,
mert itt akadt valami fontos elintézni valójuk. A három lánynak is itt kellett
előkészíteniük a terepet. Felettébb furcsa, de ez van. Tenni ellene nem
tudtunk.
Már a harmadik kanyart vettem be és már csak egy volt hátra, mikor egy fiú
futott felém. Pontosabban belém. Elcsépelt filmfogás, de ezennel tényleg belém
futott. Megszédültem és az ismeretlennel együtt a földön kötöttem ki. A fejemet
rettenetesen beütöttem és a világ még mindig forgott velem. A fiú
feltápászkodott, majd engem is felsegített, de ekkor már egy olyan érzés fogott
el, mintha a világ leggyorsabb körhintájára váltottam volna jegyet. Az
ismeretlen személyében véltem felfedezni, magát Liam Paynet. Valamit nagyon
méregetett rajtam, de először nem is esett le, mi lehetett az, de mikor odakaptam
a fejem tetejéhez, nem éreztem a másodhajat. Csak azt ne, ne, ne, ne. Liam
döbbenten állt egy helyben és felváltva nézett engem és a földön fekvő műhajat.
- Te, te, te – dadogott és közben rám mutogatott – Te ki vagy?
- Könyörgöm, erről egy szót se ejts senkinek. Mindent elmondok, de ne mondd el
senkinek. Könyörgöm. Kérlek – néztem mélyen a szemébe és éreztem, hogy
kicsordul az első könnycsepp.
- Mi ez? És ki vagy te? – kérdezte még mindig lefagyva.
Felkapartam a földről a parókát és csak ennyit szóltam Liamhez: - Gyere velem!
Az öltözőig futva tettem meg az utat. Mindvégig hallottam magam mögött a
lépteket, de nem fordultam hátra. Tudtam, hogy Liam az és azt is tudtam, hogy
ez alól már kibújni nem tudok. Egyszer – gondolom – úgyis megtudta volna. Csak
eddig azt reméltem, hogy nem mostanában, nem ilyen körülmények közt és nem én
fogom beavatni a dolgokba.
Kitártam az ajtót és amilyen gyorsan csak lehetett beslisszoltam rajta. A
nyílászáró mögé bújva vártam, hogy Liam is bejöjjön. Nem is kellett sokat
várnom, csak pár lépéssel volt lemaradva. Leült a kanapéra és várta, hogy
belekezdjek a mondandómba. A szavak sehogy sem akartak a nyelvemre kerülni így
csak tátogtam. Száj ki és be ki és be.
- Figyelj, látom, nem tudsz nekikezdeni. Egyszerűbb lenne, ha kérdeznélek? –
ajánlotta fel, amire heves bólogatás volt a válaszom. – Akkor talán kezdjük
ott, hogy ki is vagy. Mármint valójában.
- Lala Tonkin – feleltem, de a hangom még eme két rövidke szó kiejtése közben
is meg-megremegett.
- Hogy kerültél ide? Ide be a színfalak mögé?
- Hát besétáltam – húztam kínos vicsorra hasonlító vigyorra a szám. Rosszalló
fejrázást kaptam válaszul. – Az elejétől ugye? – kérdeztem és éreztem, hogy
pirosodnak az orcáim. Úgy látszik, nála nem megyek most ezzel a vicceskedéssel
semmire. Bólintott. – Szóval az egész, úgy 3-4 éve kezdődött. a barátnőm, aki
most a színpadon áll és énekel, igazából nem Lucille, hanem Naomi Green. Egy
átlagos 21 éves lány, már, ha lehet ezt az egész őrületet annak nevezni. Szóval,
Naomi vagy ha neked jobb, akkor Lucille előállt annak az ötletével, hogy ő
sztár akar lenni, de szeretné megtartani a maga szép világát is. Így több napon
át tartó gondolkodás után jutottunk arra a döntésre, hogy kitalálunk egy új
médiaszemélyiséget. A titok kulcsa pedig a paróka. Lucille, Naomi igazából
szőke, én pedig, mint láthatod barna. Hát röviden így lett Lucille és jobb keze
én, azaz Adaleina.
Liam teljesen elfehéredve hallgatta a rövid előadásomat. Amíg beszéltem
tellegettem jobbra-balra, bár nem tudom minek. Leültem és kezdtem félni. Mi
lesz, ha azonnal rohan valakihez, hogy elújságolja a hírt? Nagyon remélem, hogy
nem. Pontosan nem tudom, de pár perc után Liam felállt a kanapéról. Odasétált
hozzám, majd kezét nyújtotta. Értetlenül pillantottam fel rá. Aranyosan
elmosolyodott. Megvárta, míg kezemet az övébe teszem és felhúzott a székről,
amire időközben leültem.
- Bennem megbízhatsz, bízhattok. Akár a halálomig őrzöm a titkotokat, ha
szükséges. Ha bármilyen segítség kellene, bátran szólj. És bár nem is ismertük
egymást, de mi lenne, ha elölről kezdenénk? Liam vagyok - mosolyodott el.
- Köszönöm Liam. Én pedig Lala.
