 |
| Francesca Sandford (Frankie) |
Anya szemeiből még mindig peregnek kifelé az örömkönnyei,
apa pedig még mindig döbbenten ül és még mindig nem fogta fel teljesen a
dolgot. Már legalább 6 perce ez megy folyamatosan. Tamara feltehetőleg megunta
ezt az egészet, telefonját félredobta a kanapéra, majd:
- Anya, nem igaz, hagyd már abba. Lala csak egyetemre megy. Nem kötik még be a
fejét, hogy ennyit kelljen itatni az egereket. Apa, te meg mit nem hiszel el
ezen? Mindegy, én megyek. Lala elviszel? – fordult felém a végére.
Választ nem kapott azonnal, mert anyák ugyanannyira le voltak döbbenve, mint
én. Tamara még soha nem akadt ki ennyire. Valaminek kellett történnie, hogy
ilyen „beszédet” mondott. Lehet, hogy dobta a barátja? Ohh, miket beszélek, nem
is volt barátja. Vagy igen?
- Na, mi lesz? Lalaaaa – legyezte kezét előtte, ezzel visszarángatva engem a
földre.
- Persze, megyek – mondtam, majd anyáékhoz fordultam. – Nem sokára jövünk.
Addig is, szórakozzatok jól és ha jól tudom, Naomi is hazaér hamarosan.
Mindkettejüknek nyomtam egy puszit az arcára, majd felkaptam a kocsim kulcsait
a lépcső melletti szekrényről és már csak a cipő és a kabát hiányzott. Az
előszobába érve, magamra kaptam gyorsan a fekete kabátom és a feketés szürke
nyakkitörő bokacsizmám és útra készen álltam. Tamarával az oldalamon kitipegtem
a fehér Porschémhoz. Még mindig álomszerűnek tűnik, hogy megkaptam álmaim
autóját, egy 2011-es Porsche Cayenne-t, pedig ez a valóság. Sokévnyi zaklatás
és kérlelésnek itt a gyümölcse. Anyáék, mamáék és nagynéném közös, 21.
szülinapi ajándéka. Beültem az álomba, majd magamba szívtam az autó új illatát.
Egyszerűen nem bírok betelni vele.
- Na, hova-tova? – fordultam Tamara felé vigyorogva.
- Frankie-hez – válaszolta egyszerűen.
- Minek megyünk oda? – vontam fel szemöldök, de ennek ellenére beindítottam a
motort és már száguldoztam volna ki a kertkapun, ha nem jut eszembe egy-két
fontos dolog.
- Úrsiten, ez irataim.
Ezzel fogtam magam és kiugrottam a járműből, és mint egy őrült, rohantam vissza
a házba. Gondoltam egyszerűen kicsapom az ajtót és felkapom a táskám, de el
kellett szomorodnom, ugyanis Nate orra, feje és maga Nate is ismét rossz helyen
járkált, így nekinyitottam az ajtót.
- Jól vagy? – kérdeztem, miközben felkaptam a táskám. – Nem? Akkor jó –
vicsorodtam el.
- Hogy te milyen egy…dög vagy- motyogta miközben orrát fájlalta. – Ohh, de jó.
Látom mész el – kipillantott az ajtón – kocsival. Fantasztikus, akkor
engesztelésképp el is vihetnél. Menjünk – ragadta meg karomat és hirtelen már
nem is fájt semmije.
- Engedj már el – rángattam a karomat, miközben ő az ajtót csukta be.
Mivel, hogy szépen kértem, el is engedett, így ma már másodszorra tartottam a
kocsim felé, csak másik emberrel. Nate beült hátra, én pedig ismét elfoglaltam
a helyemet a vezető ülésen.
- Lett, ő miért jön? – kérdezte mogorvám Tamara, miután megnézte a két első
ülés között előrehajolt Natet.
- Nem tudom. De mivel neki nyitottam az ajtót, engesztelést kért és azt mondta,
csak így tehetem jóvá. Szóval, ja – vontam meg a vállam és indítottam el az
autómat.
- Én ugyan nem azt mondtam, hogy csak így teheted jóvá. Ha benne lennél,
mehetne máshogy is – kacsintott rám és megnyalta az alsó ajkát és kajánul
elvigyorodott.
Feleslegesnek találtam járatni a számat egy ilyen megszólalás válaszául,
úgyhogy inkább sóhajtottam egy hatalmasat, miközben szemimet forgattam.
A kapu előtt megálltam és megvártam, amíg bezáródik, mert nem mindig csukódik
be magától. Megesett már, hogy elmentünk egy napra és a kapu tárva-nyitva állt.
Azóta mindig megvárjuk. Kényelmes tempóban hajtottam végig a zsákutca
legvégétől a kereszteződésig, ahol muszáj volt megállnom 2 okból kifolyólag is.
Az egyik, hogy óriási forgalom volt, a másik, hogy nem tudom hova akarnak
pontosan menni az utasaim, így inkább visszatolattam, nehogy beengedjen egy
rendes autós a haladásba.
- Nate, te hova is mész? – fordultam hátra hozzá.
- Nekem mindegy. Ahova ti – vont vállat, majd hátra dőlt és lehunyta szemeit.
- Frankie-hez is eljössz velünk? – kérdezte Tamara gyanakodva.
- Oda megyünk? Hát akkor meg főleg – zsongott be Nate és ismét előre dőlt.
- TT, te tudod az utat? Én elfelejtettem – vallottam be, mivel tényleg
elfelejtettem az utat a nagynéném házáig.
- Persze, hogy tudom. Megyünk végre? – mordult fel Tamara.
- Igen, de ne legyél ilyen izé – dünnyögtem és kikanyarodtam balra, gondoltam
arra kell menni.
- Lett, merre mész? Jobbra kellett volna kanyarodnod – kiáltott fel TT.
***
Az utat Frankiékig mondanám, hogy csendben tettük meg, de
akkor leszakadna a plafon. Ahányszor befordultam valamerre Tamara egyből
felkiáltott, hogy a másik irányba kellett volna. A hatodik ilyen után meguntam
és kiszálltam a kormány mögül, majd átadtam a helyet drága húgomnak, ha ő
ennyire jól tud mindent és nem képes előre szólni. Meg amúgy is, ne rajtam vezesse
le a dühét, ha már dühös, mert vezetés közbe, amikor csönd volt, mert egyenes
úton kellett menni, rájöttem, hogy akkor szokott így viselkedni, ha dühös.
Szóval, miután én is kiakadtam és végül visszaültem a vezetői ülésbe, nem volt
kiabálás, halkan, szinte suttogva adta az információkat.
Frankie tulajdonképpen 3 évvel idősebb nálam és a nagynéném. Hát igen, kései
gyerek. Leparkoltam a házuk előtt, kiszálltam és vártam. Hogy mire? A veszekedő
Tamara és Nate párosra.
- Tulajdonképpen, te minek jöttél? – morgolódott Tamara.
- Már mondtam. Unatkoztam otthon és amúgy is jóban vagyok a nagynénétekkel és
régen is láttam.
- Jó. Jó! Fiatalok, elég volt! – kiáltottam el magam és életemet kockáztatva álltam
közéjük, ezzel elvártam, hogy végre fogják be a csőrüket és abbahagyják a
cicaharcot.
Előttem Tamara, mögöttem Nate és már indulhattunk is a csengőhöz. A házban
lakók valószínűleg kiakadtam, mert TT, úri hölgy módjára rátenyerelt a
csengőre. A zenebona abbamaradt, majd nagynénénk hangját véltük felfedezni a
kis hangszóróból.
- Sziasztok – kiáltott bele. – Már azt hittem, hogy visszajöttek azok, akik
előbb szórakoztak… - mondta és mondta, reklám, szünet és egyéb megszakítás
nélkül.
- Öhm, Frankie, ne haragudj, de beengednél? – kérdeztem meg, mikor már a
lábujjaim kezdtek elfagyni.
- Ja, persze, bocsi.
Hosszasan nyomta a kapunyitót. Ezt onnan tudom, hogy mikor már félúton jártunk
a bejárati ajtóhoz, még akkor is lehetett hallani. Tamarát és Natet még mindig
nem mertem a másik közelébe engedni, így az előbbi libasorunkban haladtunk,
miközben Nate perzselő tekintetét éreztem a hátamon, legfőképp a fenekem táján.
Furcsa egy gyerek, az biztos.
Mikor az ajtóhoz ért a különítményünk, Frankie rontott ki rajta és
csontropogtató ölelésben részesítette Tamarát. Eközben Nate mellém lépdelt és
átkarolt, úgy szemlélte az eseményeket.
- Szia Lalaaa – köszöntött engem is hasonló vehemenciával Frankie, mint TT-t. –
Ő a barátod? – mutatott Natere és veséig látó pillantással nézett végig rajta.
- Mi?! Az kéne még. Frankie, ő csak Nate. Tudoood.
- Ja tényleg, bocsi – legyintett egyet és őt is megszorongatta.
Betessékelt minket az ajtón a meleg házba, ahol nem kellett attól tartanom,
hogy le kell vágni majd a lábujjaimat, mert elüszkösödtek. Cipőnket levettük,
kabátjainkat pedig felakasztottuk és átvonultunk a nappaliba.
- Wayne hol van? – kérdeztem, miközben helyet foglaltam az egyik egyszemélyes
fotelba, nehogy véletlenül Nate közelébe kelljen kerülnöm.
Furcsa egy napom van ma. Tamarának dühkitörései vannak, Nateben tombolnak a
hormonok, Frankie felpörgött, bár tudnám mitől és anyáék… Hát remélem, mire
hazaérünk nem fognak még mindig döbbenten ülni és bámulni.
- Edzésre kellett mennie, de szerintem hamarosan megérkezik – vont vállat. –
Hozok kaját. Inni mit kértek? Van narancslé, kóla, tej, víz és még nem tudom mi…
Na? – nézett ránk és várta, hogy válasszunk.
- Azt hiszem nekem jó lesz a kóla és Natenek is – válaszoltam a fiú helyett,
mert láttam rajta, hogy csillan a szeme és általában olyankor semmi jóra,
értelmesre nem szabad számítani tőle.
- Segítek – mondta hirtelen Tamara és már úton is volt Frankievel a konyhába.
Megvontam a vállam és a távirányító fel nyúltam, hátha megy valami érdekes a
tv-be. Bekapcsoltam a készüléket és egyből egy zenecsatornán menő legújabb One
Direction klipet hallgathattam. Magamban dúdolgattam a Blondie feldolgozásukat,
ami nagyon jól hangzott az ő előadásukban. Miközben a fiúkat térképeztem fel,
ki hogyan és mennyire néz ki jól, arra ébredtem fel az álmodozásból, hogy Nate
átült a fotelem karfájára és szemeim előtt húzogatja kezeit.
- Na, mi van? Csak nem bejön az egyik? – húzta fel a szemöldökét és kajánul elmosolyodott.
- És ha igen? – kérdeztem vissza, kicsit túl nagy vehemenciával.
- Hát akkor sok boldogságot – zárta le ezt az igazán felnőttes és hosszú életű
beszélgetésünket.
Nate ahelyett, hogy visszaslattyogott volna a helyére, belecsúszott az ölembe.
A súlyától csak nyögni tudtam, mert biztos vagyok benne, hogy palacsintává
lapított.
- Szállj már le rólam! Mire jó ez neked? – nyögdécseltem. Meglehet, hogy túl
hangos voltam, mert Frankie nézett ki a konyhából.
- Huhh, már azt hittem mást csináltok – és visszavonult a konyhába.
- Na, jó. Elég volt ebből. Nate, szállj le rólam vagy én szállítalak le –
fenyegettem meg.
- Rettegek. Szállíts, ha mersz – válaszolta és még jobban, ha lehet mondani rám
tehénkedett.
Vettem egy nagy levegőt és erőt gyűjtöttem, majd felálltam. Láss csodát, Nate
csak úgy gurult lefelé az ölemből és fél perc múlva már a földről pislogott
felém értetlenül.
- Te titokba gyúrni jársz? – értetlenkedett.
- Ugyan dehogy. Minek nézel te? Vannak titkos izomtartalékaim. Amúgy meg
megmondtam, hogy szállj le, nem? – vontam vállat nem törődöm módon és
visszazuhantam a fotelba.
Nate is feltápászkodott a földről és visszacsüccsent a kanapé, tőlem legtávolabb
eső pontjára. Úgy tűnik fél, milyen jól teszi.
Percekkel, jó hosszú percekkel Frankie jött vissza a konyhából, jól megrakott
tálcákkal a kezében, mögötte Tamara pedig az üdítőket hozta. Igazából nem
hiszek a véletlenekben, de ez biztos az volt, mert abban a másodpercben, mikor
nagynéném kitárta a konyhaajtót, felcsendült a The Saturdays új slágere a What
About Us. Persze, Frankie ezt meghallva, azonnal énekelni kezdte a Tv béli
önmagával a saját és bandatársai részeit. A délutánunk többi része is
kicsattanó boldogságban telt. Frankie elmesélte, mik történnek mostanában
körülötte és a lányok körül, mikor jelenik meg új klip, CD és hasonlók. Ezek
után kényszerítettek rá, hogy elmeséljem milyen Adaleinaként a One Direction
turnéján részt venni és hogyan teljesít Naomi, azaz Lucille. Frankie megígérte,
hogy az egyik fellépésre biztosan el fog jönni és ez volt a végszó, ugyanis
nekem mennem kellett haza, hogy időben el tudjak készülni a ma esti előadásra.
Könnyes búcsút vettünk nagynénénktől és az autómhoz igyekeztünk, mert időközben
a hó is elkezdett szállingózni. Nate és Tamara versenyt futottak, gondolom az
anyósülésért, de ahogy odaértem hozzájuk, meg is bizonyosodhattam róla, hogy
jól sejtettem.
- Mi lenne, ha feldobnánk egy érmét? – kérdeztem kihajolva az ablakon, mert én
már 5 perce a fűtött autóban ültem, de ezek ketten még mindig veszekedtek.
- Dobj. Enyém a fej – mondta Tamara.
Előkotortam a kesztyűtartóból egy fontot és feldobtam. A pénzérme az időközben
előhalászott keménykötésű könyvecskén ért újra „földet”.
Az eredmény több mint megdöbbentő volt. Az érme a peremén állt és nem dőlt el.
- Ne már. Akkor is én ülök előre – csattant fel Nate.
- Tévedés – ingattam a fejem és lezártam az anyósülés felőli ajtót – Egyikőtök sem
ül előre. Mentek hátra, ha már nem tudtatok dönteni. Olyanok vagytok, mint az
ovisok.
