11. fejezet~ Örömforrás

Ajkaink ismét majdnem találkoztak, amikor…
Amikor rázogatni kezdte a vállamat valaki. Nyöszörögtem, majd másik oldalamra próbáltam fordulni, de nem sikerült. Nem értettem, miért nem sikerült, de kénytelen voltam utánanézni a dolognak. Még mindig az autóban ültünk, de az már nem ment. Aaron pedig, bal vállamat rázogatja. Értetlenül pislogtam körbe, hogy mit is keresek én egy járműben, de akkor sorban ugrottak be az est eseményei. Lucille eddigi legnagyobb tömeg előtt való fellépése, ezzel együtt a Take Me Home turné megnyitása, One Direction fergeteges produkciója, Helylopóval közös vízvásárlás, tartozása – igen is, be fogom hajtani azt a 20 pennyt is – majd a hazaút.
- Végre felkeltél – morgott Aaron.
- Hazaértünk? – kérdeztem, frissen kelt, rekedt hanggal.
- Még nem, vagyis majdnem. Azt hiszem. Nem tudom – dadogta a fiú – Itt laktok?
- Igen, itt. Miért? – vontam fel a szemöldököm.
Ismét. Idősebb koromban, pedig mehetek botoxoltatni, a sok szemöldökráncolás miatt.
- Csak furcsa, mármint. Nem tudom. Csak, csak… Semmi – legyintett és ezzel jelezte, hogy váltsunk témát.
Most végkép elvesztettem azt a fonalat, amit nem is szereztem meg, soha. Nem értettem reakcióját. Mi másért parkolt volna le Logan egy háznak a kertjében, ha nem laknánk itt? Logan behajtott a szépen kialakított és minden kíváncsiskodó tekintet elől védő kapunk, majd végiggurultunk a vöröses térkővel kirakott úton, amit két oldalt gyönyörű, zöld pázsit díszített, el-el szórva, egy-egy rózsabokorral vagy csak egy szimpla bokorral. Néhol fellelhető kedvenc tűlevelűm, az ezüstfenyő. Bár mindezt, most nem lehetett látni, ugyanis éjszaka lévén, minden feketeségbe burkolódzott. Logan, megállt a belső bejárati ajtó előtt. Lucille, aki időközben visszaalakult Naomivá, kecsesen kiszállt a járműből. Utána következtem én, aki kicsit sem kecsesen átmászott az ülésen és két lábra érkezve a földre, szálltam ki. Az autóban maradt 3 fiú-férfiútól nem vettünk könnyes búcsút, mert holnap, holnapután és azután is látni fogjuk egymást. Szinte minden nap össze leszünk zárva.
Naomival nagy nehezen kinyitottuk az ajtót. Azért volt ez az egész művelet, roppant nehéz, mert először én keresetem a táskámban a kulcsokat, megjegyzem sikertelenül, majd Naomi kezdett keresésébe a kulcscsomónak még mindig nem nevezhető izéjébe. Miután mindketten sikertelenül jártunk – nem értem Naomi hogyhogy nem találta meg azt az óriás kacattárat – becsöngettünk. 2 perc várakozás után a rettentően álmos képű Nate nyitott ajtót.
- Ti! – mordult ránk – Miért csöngettek a saját házatokba, hajnali 1-kor?
Kérdése közben, félreállt az ajtóból, hogy beljebb mehessünk és Naomi, Nate nem épp kedves modorát, mintha meg sem hallotta volna, úgy kérdezett vissza.
- Már ennyi az idő? Teljesen abban voltam, hogy 11 körül van – sopánkodott.
Engem továbbá cseppet sem érdekelt a testvérpár civakodása, mindennél jobban vágytam az ágyamba. Adtam egy puszit Naominak, miközben Nate kiabált hozzá, majd adtam egy puszit Natenek is, miközben Naomi kiabált neki vissza és elindultam fel a szobámba. Ahogy elhaladtam a lépcső melletti lévő szekrény mellett, megpillantottam egy az én nevemre címzett borítékot. Azonnal odasiettem és kezembe vettem. Ha ez az, amire gondolok, akkor, akkor nem tudom, mit csinálok. Talán kiugrom a bőrömből. Félve néztem meg a feladó részét a vaskos borítéknak.
Feladó: Royal College of Art
Remegő kezekkel kezdtem kinyitni a borítékot. Lassan, bizonytalan mozdulatokkal húztam ki a benne rejlő lapokat. Szétnyitottam azokat, mert eddig félbe voltak hajtva. Lehunytam a szemeim, mély levegőt vettem, felkészültem a legrosszabbra, majd ismét kinyitottam a szemeimet.

Tisztelt Colette Lauren Tonkin!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert iskolánk School of Communication tavasszal induló részlegére…

Ezek után, percekig, se kép, se hang nem volt számomra. Döbbentem olvastam, újra és újra azt a két sort, ami a világon, eddigi legnagyobb öröm volt számomra. Felvettek abba az iskolába, arra a szakra, ahova 17 éves korom óta vágytam. Nekem nem az Oxford, nem a hasonló nagyobb nevű, hírű iskolák voltak a vágyálmaim, hanem ez az egyetem. 17 évesen döntöttem el, hogy ide fogok járni, mikor elkészítettem a húgom egyik házi feladatát. A feladat egyszerű volt. Készíts egy neked tetsző témában egy címlapot. Az a címlap, pedig annyira jól sikerült, hogy Tamara, nem csak megkapta rá a legjobb osztályzatot, hanem még az iskolai újság címlapja is az lett, hiába szólt teljesen másról. Később Tamara ismét kapott egy házit, méghozzá olyat, hogy rajzoljon egy A/3-as méretű, 20 kis kockából álló mini sorozatot, ami az általa írt meséről szóljon. Mondanom sem kell, hogy ennek a feladatnak az elkészítését is szívesen elvállaltam. Természetesen – és most nagyképű leszek – ennek a sikeressége sem maradt el. Legjobb érdemjegy, újság, sőt még egy pályázatot is megnyert/nyertem vele. Ezek után kezdtem el otthon mini sorozatokat készíteni kézzel, számítógépen és kezdtem gyártani mindenféle címlapot.
Az első fokozat után, ami a döbbentség volt, következett a második és a harmadik egyszerre. Az ugrálás és sikoltozás. Visszaugráltam a még mindig kiabáló testvérpár közé és meglóbáltam orruk előtt a papírt.
- Nézd, nézd, nézd – kántáltam folyamatosan, miközben, még mindig sikongattam.
- Nézem már, csak ne ordíts – pisszegett le Naomi.
Kivette kezemből a lapot és olvasni kezdte. Nate testvére mögé állt, hogy ne legyen lemaradva, úgy 10 másodperccel az értesülésről. Mikor mindketten végeztek a lap olvasásával, fél percig döbbenten nézték azt, majd felnéztek rám - addigra én már abbahagytam mindent, csak óriási mosollyal, egy helyben állva néztem rájuk, ez már a 4. fázis – és Naomi sikoltozva rohant meg és szorongatott halálra, Nate pedig csak odajött hozzánk és ő is beszállt a szorongatásba.
- Gratulálok – mondták egyszerre, úgy 4 perc után.
Most már az 5. fázisba kerültem, ami a sírás volt. Így csak hüppögtem nekik egy sort. Ismertek már annyira, hogy tudják, mit kell ilyenkor tenni. Naomi elrohant zsebkendőért, Nate pedig magához húzott és dörzsölgetni kezdte hátamat. Nem sok idő telt bele, míg megnyugodtam és felfogtam, hogy tényleg felvételt nyertem az RCA-ra. Egyetemista lettem. Igen, én, egyetemista. Nem szokásom ezt mondani, de most muszáj: WOW.
Nate elnyomott egy ásítást, utána Naomi, majd én is.
- Szerintem menjünk aludni – mondta Naomi. Nate csak egyetértően bólintott.
- Engem, ha egy baltával csapnának le, sem tudnék aludni – mondtam – De ti menjetek.
Mindketten bólintottak és a szokásos búcsúzkodás után, egymás után indultak meg az emeletre, ki-ki a saját szobájába.
- Holnap, vagyis ma még iszunk erre – szólt vissza a lépcső tetejéről Nate.
Hangosan felnevettem. Ki más mondhatna ilyet? Csak Nate képes mindenre inni. Még ha hosszú, esős napok után, ki süt a nap, arra is képes inni egy pohárral.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, majd újra és újra átolvastam azt a világot jelentő mondatot. Azért, hogy mindent megtudjak, egyszer tovább is olvastam a levelet. Mint megtudtam, hogy március1-jén be kell menni nyílt napra és 4-én kezdődnek az előadások. Megnéztem a mellkelt szórólapokat, amik különböző csoportokba invitáltak. Volt köztük minden: AKK - Animációk Készítők Klubja, SzIK – Számítógép Imádók Klubja, SMK – Sport Megszállottak Klubja és hasonlók. Találtam egyet, ami nagyon szimpatikusnak tűnt. A röplabdázók klubja. Gimnáziumban kezdtem ezt a sportot versenyszerűen űzni és a gimi csapatával több országos versenyre is eljutottunk. Ha esélyem adódik belépni, biztosan nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget.
A nagy öröm közepette elfelejtkeztem egy fontos dologról. Naomiról, vagyis Lucilleról és magamról, Adaleidáról. Ha a hét legalább 5 napján előadásokra kell járnom, akkor, hogyan fogok ott lenni minden fellépésen? Nem halasztanék egy fél évet és nem is lehet. De akkor, hogyan lesz? Mi fog történi? Egyszer, egyetlen egyszer történt meg, hogy nem voltam ott Naomival egy fellépésén és akkor is elcsúszott a színpadon. Állítása szerint én vagyok a kabalája és nélkülem nem menne neki. Hiába mondom neki, hogy ez bárkivel megtörténhet, hajthatatlan. És nem is bánom, hogy minden előadására el kell mennem. Megértem a rajongóit, minden pénzt megért, hogy láthasd a színpadon. Az, amit ő ott fenn csinál, az valami elképesztő és egyhamar senki nem felejti el.
Holnap remélhetőleg megbeszéljük, hogyan lesz tovább és anyáknak is elmesélhetem a nagy hírt. El ne felejtsem, bár kétlem, hogy megtörténne, de EGYETEMISTA lettem.