Az értünk küldött autót nehezen, de sikerült megtalálnunk.
Aaronnak négyszer kellett körbemennie és végigkérdeznie minden sofőrt, hogy
kire várakozik. Végül egy nagy, fekete BMW-ről derült ki, hogy az a mienk.
Hiába volt nagy, csak 5 személyes volt, ami ezt jelentette, hogy közülünk
valaki nem fért volna be, mert a sofőr adott, négy hely maradt csak. Így abban
maradtunk, hogy Aaron és én más járműben fogunk eljutni a kijelölt helyre. A
felosztás azért alakult eme módon, mert Naomival muszáj volt Logannek mennie és
menedzserével még pár dolgot tisztáznia kellett a nagy találkozás előtt, így
Aaronnal kénytelenek voltunk felhívni azt a sofőrt, aki hozott minket, hogy
vigyen tovább is. A címet a BMW vezetőjétől megérdeklődtük. Mivel a mi
sofőrünk, név szerint Charlie nem tudta a díjátadó helyszínét megközelíteni,
bár lehet így jobb volt, kénytelenek voltunk sétálni pár utcát. Pontosabban 5
utcával arrébb találtuk Charliet, a szürke Audival, amivel jöttünk. Az út eleje
csendesen telt, ha lett volna légy, akkor a zümmögését is hallhattuk volna. 10
perc után meguntam a némaságot és beszégetést kezdeményeztem Aaronnal.
- Még nem is beszélgettünk. Vagyis még nem is ismerlek, pedig rád van bízva az életem – mosolyogtam el a végét. Tény, hogy elég furcsán jött ki.
- Nem, még nem – engedett meg magának egy halovány mosolyt.
Nem valami bőbeszédű ez a fiú. De a mosolya, még ha rövid ideig is volt látható, az szem káprázatóan gyönyörű volt. Nem adom fel, ha közben megöregszem is, de meg fogom ismerni. Hiszen elméletileg tényleg rá vagyok bízva.
- Tudom, elpocsékolt ötlet, de mi lenne, ha játszanánk kérdezz-feleleket? – vetettem fel a legjobban tűnő ötletemet a sok közül.
Köztük volt olyan is, hogy csak úgy elkezdem mesélni az életemet. hátha egy idő után ő is belekezd, vagy addig találgatok, míg magától el nem mondja. Igenis fontosnak tartom azt, hogy megismerjem azt az embert, aki minden mozdulatomat tágra nyílt szemekkel fogja követni a következő 3 hónapban.
- Rendben- - mondta. Én meg mondtam, hogy nem túl bő szavú.
- Akkor kezdek. Mondjuk, teljes neved? – fordultam felé teljes testemmel.
- Aaron Erhart – felelte. – Ilyenkor mit kell csinálni? Visszakérdezzek vagy rád is vonatkozik a kérdésed?
- Te még nem játszottál ilyet, igaz? – válasza csak egy fejrázás volt – Ohh, értem. Akkor most kivételes alkalmat tartunk, és ha olyan a kérdés mindketten válaszolunk rá. Szóval az enyém, Colette Lauren Tonkin. Te kérdezel.
- Hol születtél? Én Bournemouth-ban,
- Nottingham. Mikor születtél?
- 1989. július 18. Megértem, ha nem szeretnél rá válaszolni.
- Nem olyan vagyok én. 1992. február 20.
- Van testvéred?
- Igen, van egy húgom. Tamara. Szerintem sokat fogsz vele találkozni még. Odaköltözik hozzánk.
- Nekem is húgom van. Candice.
- Most figyelj: Kedvenc sport, szín, étel, hobbi?
- Nem csak egy kérdés egyszerre? – tette fel a kérdést, mire csak egy óriási vigyor és egy vállrándítás volt a válaszom – Jó. Szóval, golf, kék, sült csirke, rajzolás-festés. Te jössz.
- Akkooooor, röplabda, kék, nincs kedvenc ételem, hobbi? Talán a festés.
- Hűűű, kettő is megegyezik. Kedvenc előadó: énekesnő, énekes és zenekar?
- Taylor Swift, nem tudom hallottál-e róla, de Eric Saade és zenekart nem tudok mondani ezért mondom még Demi Lovatot.
- Hát én csak Pink Floydot mondok.
Játékunkat tovább folytattuk. Felmerült még, hogy hogyan ismerkedtünk meg Naomival, hogyan lett Lucille, hogyan lett Aaronból biztonsági őr és még rengeteg dolog. Az út végére kiderült, hogy rengeteg dologban egyezik ízlésünk, de vannak óriási ellentétek is, ilyen például, hogy ő a Barcelonának szurkol, míg én a Real Madridnak, megjegyezném, nem Ronaldo miatt. Komolyan. Nekem Özil a kedvencem, meg a többiek. És míg én fenn vagyok az összes közösségi oldalon, tényleg az összesen, ő egyiken sincs fenn.
- Megérkeztünk - szakított ki minket Charlie hangja az 5 perce tartó röhögésünkből.
Ezen kijelentés után mindketten megpróbáltuk felvenni, az itt ugyan semmi nem történt fapofánkat, de akárhányszor próbálkoztunk, mindig kudarcot vallottunk. Vagy én vagy ő, de valamelyikünk mindig beleröhögött. Így kénytelenek voltunk rázkódó vállakkal elhagyni az autót. Nagyon úgy tűnt, hogy sem Naomiék, sem a híres neves banda nem érkezett még meg. Hát akkor még jó, hogy nem sikerült az álarcfelvétel. Most legalább több időnk jutott rá, hogy ismét fapofával mutatkozzunk. Nekem csak azért volt ez kötelező és fontos, mert Adaként soha, egy percre sem mosolyodtam még el. Ez beletartozik a „munkaköri leírásomba”.
- Még nem is beszélgettünk. Vagyis még nem is ismerlek, pedig rád van bízva az életem – mosolyogtam el a végét. Tény, hogy elég furcsán jött ki.
- Nem, még nem – engedett meg magának egy halovány mosolyt.
Nem valami bőbeszédű ez a fiú. De a mosolya, még ha rövid ideig is volt látható, az szem káprázatóan gyönyörű volt. Nem adom fel, ha közben megöregszem is, de meg fogom ismerni. Hiszen elméletileg tényleg rá vagyok bízva.
- Tudom, elpocsékolt ötlet, de mi lenne, ha játszanánk kérdezz-feleleket? – vetettem fel a legjobban tűnő ötletemet a sok közül.
Köztük volt olyan is, hogy csak úgy elkezdem mesélni az életemet. hátha egy idő után ő is belekezd, vagy addig találgatok, míg magától el nem mondja. Igenis fontosnak tartom azt, hogy megismerjem azt az embert, aki minden mozdulatomat tágra nyílt szemekkel fogja követni a következő 3 hónapban.
- Rendben- - mondta. Én meg mondtam, hogy nem túl bő szavú.
- Akkor kezdek. Mondjuk, teljes neved? – fordultam felé teljes testemmel.
- Aaron Erhart – felelte. – Ilyenkor mit kell csinálni? Visszakérdezzek vagy rád is vonatkozik a kérdésed?
- Te még nem játszottál ilyet, igaz? – válasza csak egy fejrázás volt – Ohh, értem. Akkor most kivételes alkalmat tartunk, és ha olyan a kérdés mindketten válaszolunk rá. Szóval az enyém, Colette Lauren Tonkin. Te kérdezel.
- Hol születtél? Én Bournemouth-ban,
- Nottingham. Mikor születtél?
- 1989. július 18. Megértem, ha nem szeretnél rá válaszolni.
- Nem olyan vagyok én. 1992. február 20.
- Van testvéred?
- Igen, van egy húgom. Tamara. Szerintem sokat fogsz vele találkozni még. Odaköltözik hozzánk.
- Nekem is húgom van. Candice.
- Most figyelj: Kedvenc sport, szín, étel, hobbi?
- Nem csak egy kérdés egyszerre? – tette fel a kérdést, mire csak egy óriási vigyor és egy vállrándítás volt a válaszom – Jó. Szóval, golf, kék, sült csirke, rajzolás-festés. Te jössz.
- Akkooooor, röplabda, kék, nincs kedvenc ételem, hobbi? Talán a festés.
- Hűűű, kettő is megegyezik. Kedvenc előadó: énekesnő, énekes és zenekar?
- Taylor Swift, nem tudom hallottál-e róla, de Eric Saade és zenekart nem tudok mondani ezért mondom még Demi Lovatot.
- Hát én csak Pink Floydot mondok.
Játékunkat tovább folytattuk. Felmerült még, hogy hogyan ismerkedtünk meg Naomival, hogyan lett Lucille, hogyan lett Aaronból biztonsági őr és még rengeteg dolog. Az út végére kiderült, hogy rengeteg dologban egyezik ízlésünk, de vannak óriási ellentétek is, ilyen például, hogy ő a Barcelonának szurkol, míg én a Real Madridnak, megjegyezném, nem Ronaldo miatt. Komolyan. Nekem Özil a kedvencem, meg a többiek. És míg én fenn vagyok az összes közösségi oldalon, tényleg az összesen, ő egyiken sincs fenn.
- Megérkeztünk - szakított ki minket Charlie hangja az 5 perce tartó röhögésünkből.
Ezen kijelentés után mindketten megpróbáltuk felvenni, az itt ugyan semmi nem történt fapofánkat, de akárhányszor próbálkoztunk, mindig kudarcot vallottunk. Vagy én vagy ő, de valamelyikünk mindig beleröhögött. Így kénytelenek voltunk rázkódó vállakkal elhagyni az autót. Nagyon úgy tűnt, hogy sem Naomiék, sem a híres neves banda nem érkezett még meg. Hát akkor még jó, hogy nem sikerült az álarcfelvétel. Most legalább több időnk jutott rá, hogy ismét fapofával mutatkozzunk. Nekem csak azért volt ez kötelező és fontos, mert Adaként soha, egy percre sem mosolyodtam még el. Ez beletartozik a „munkaköri leírásomba”.
Nem tellett sok időbe, mikor egy fekete BMW gördült elénk. Remélem,
hogy Naomiékat szállította és nem a fiúkat. Egyedül nem szeretnék velük jó pofizni.
Nyílt az ajtó és… Logan pattant ki és nyitotta ajtót Naominak vagyis
Lucillenek, őt követte Peter. Kiegészülve, újra öten, vártuk a csapat, vagyis
vacsorázó társak érkezését, annyi kivétellel, hogy Peter beterelt minket, azzal
a szöveggel, hogy: „ Egy híres énekes, aki hölgy, nehogy már kint várakozzon 5
fiúra.” Szeretlek Peteeeer.
Mondanám, hogy ez sem telt időbe, de két okból kifolyólag, hazudnék. Egy, mert szóismétlés lenne. Kettő, rengeteg időbe telt, mire megérkeztek a pop sztárocskák.
- Elnézést a késésért, csak megrohamozták a riporterek a fiúkat és még dugóba is kerültünk idejövet – szabadkozott egy harminc körüli férfi, aki mögött felsorakozott a One Direction teljes legénysége. – William North vagyok, a menedzserük – mutatkozott be.
- Üdvözlöm! Peter Cooper, Lucille menedzsere – fogott kezet Willel.
Ezek után mindenki kezet fogott mindenkivel. Semmi ölelés. Nem mintha bánnám, meg nem is stílusom, de azt hallottam a madárkáktól, hogy a fiúk bárkit szívesen megölelgetnek. Mikor Helylopóhoz érkeztem, ő csak furcsán méregetett, majd:
- Szia! Louis Tomlinson – nyújtott kezet.
- Adaleida – fogadtam el jobbját, majd a férfi-női puszilkodás sem maradhatott el.
Muszáj megjegyeznem, bármilyen furcsa is, de neki volt a legfinomabb illatú parfümje mindenki közül.
Utolsóként Liam Payne maradt, miután vele is lerendeztük a dolgot, ami bemutatkozást takart, leültünk egy óriás asztal köré. Az asztal egyik oldalának, ami az utcára nézett, körülbelül a közepére kerültem. Naomi a jobb, Aaron a bal oldalamon foglalt helyet. Mily’ véletlen, hogy Helylopó velem szemben foglalt helyet, mellette Liam és Harry terpeszkedtek. Isten ezzel ver engem, bár tudtom szerint semmi rosszat nem követtem el. Az asztalfőket Will és Peter kapták meg.
Miután mindenki rendelt, rátértek a hivatalos részére az estének.
- Tehát, a szerződés jelenlegi állása szerint, csak az európai turnéállomásokra van szerződtetve, ami május 26-ig tartana. Persze, ha elvállalja, Lucille, akkor meghosszabbítathatjuk az egész turnéra nézve – Will tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folyatta – 2 nap múlva, 23-án lennének a nyitó koncertek az O2 arénában Egyből kettő. Tudom, húzós, de túl nagy volt a kereslet az legelsőre, így találtuk ki ezt a megoldást. A főpróba is 23-án lenne.
Will és Peter végigbeszélgették az egész estét. Nem is értem miért kellettünk ide mi is. Végül is milyen ismerkedés az olyan ahol két menedzser „dumcsizik” végig? Oké, megértem, hogy ez fontos, de naa. Nézzék az én szemmel is vagy bármely más 24 éven alulival az asztal körülről. A fiúkat egész szimpatikusnak találtam, még ha csak egy-két szó, mondat hangzott is el valamelyikőjük szájából, amit általában Willnek címeztek: „Vegyél levegőt!”, „Igyál, mert kiszáradsz!” és társaik…
A vacsora végeztével mindenki szedte a sátorfáját, majd ugyanabban a felosztásban, ahogyan érkeztünk, hagytuk el a terepet. Lehet értelmesebb lett volna, Naomival utaznom, hogy ne két külön autó vigyen bennünket, de hát Peter akarata teljesült. Néha nagyon furcsa tud lenni, de mi így szeretjük. Charlie hazafuvarozott először engem, utána gondolom Aaront. Nagyon megkedveltem ezt a fiút ezen az estén. Otthon, nem vártam meg Naomit, hogy beszélgessünk, hanem egyből a fürdőbe vettem az irányt. Beszélgetni ráérünk holnap is vagyis ma, mert már holnap van. Fürdés után kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, de valami miatt nem tudtam aludni.
A szomszéd szobából átszűrődött hangok rettentően zavartak. Idegbetegen lerántottam magamról a takarót, kiugrottam az ágyból és átcsörtettem a húgom szobájába.
- Miért vagy még fent? – kérdeztem.
- Nem tudom. Nem tudok aludni – felelte.
Tekintetében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, ahogy a tv megvilágította a szobát.
- Mi lenne, ha úgy aludnánk, mint régen, mikor vihar volt? – vetettem fel hirtelen az ötletet.
- Forró csokival?
- Azzal csak holnap tudok szolgálni, sőt beszélgetéssel is, de a legjobbat meg tudod kapni most is. Engem – rántottam meg vállamat.
- Egoista – röhögött Tamara és arrébb csúszott a hatalmas ágyon, hogy én is kényelmesen elférhessek mellette.
- Jó éjt, TT!
- Neked is, Lett!
Régen nem láttam a húgomat és rettentően hiányzott már. Hiányzott, hogy órákig fecsegjünk a semmiről, vagy nem a semmiről, hiányzott, hogy tanácsokat adhassak neki, ha kéri, hogy éjjel-nappal mellettem legyen. És végül ,hiányzott a másik felem.
Mondanám, hogy ez sem telt időbe, de két okból kifolyólag, hazudnék. Egy, mert szóismétlés lenne. Kettő, rengeteg időbe telt, mire megérkeztek a pop sztárocskák.
- Elnézést a késésért, csak megrohamozták a riporterek a fiúkat és még dugóba is kerültünk idejövet – szabadkozott egy harminc körüli férfi, aki mögött felsorakozott a One Direction teljes legénysége. – William North vagyok, a menedzserük – mutatkozott be.
- Üdvözlöm! Peter Cooper, Lucille menedzsere – fogott kezet Willel.
Ezek után mindenki kezet fogott mindenkivel. Semmi ölelés. Nem mintha bánnám, meg nem is stílusom, de azt hallottam a madárkáktól, hogy a fiúk bárkit szívesen megölelgetnek. Mikor Helylopóhoz érkeztem, ő csak furcsán méregetett, majd:
- Szia! Louis Tomlinson – nyújtott kezet.
- Adaleida – fogadtam el jobbját, majd a férfi-női puszilkodás sem maradhatott el.
Muszáj megjegyeznem, bármilyen furcsa is, de neki volt a legfinomabb illatú parfümje mindenki közül.
Utolsóként Liam Payne maradt, miután vele is lerendeztük a dolgot, ami bemutatkozást takart, leültünk egy óriás asztal köré. Az asztal egyik oldalának, ami az utcára nézett, körülbelül a közepére kerültem. Naomi a jobb, Aaron a bal oldalamon foglalt helyet. Mily’ véletlen, hogy Helylopó velem szemben foglalt helyet, mellette Liam és Harry terpeszkedtek. Isten ezzel ver engem, bár tudtom szerint semmi rosszat nem követtem el. Az asztalfőket Will és Peter kapták meg.
Miután mindenki rendelt, rátértek a hivatalos részére az estének.
- Tehát, a szerződés jelenlegi állása szerint, csak az európai turnéállomásokra van szerződtetve, ami május 26-ig tartana. Persze, ha elvállalja, Lucille, akkor meghosszabbítathatjuk az egész turnéra nézve – Will tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folyatta – 2 nap múlva, 23-án lennének a nyitó koncertek az O2 arénában Egyből kettő. Tudom, húzós, de túl nagy volt a kereslet az legelsőre, így találtuk ki ezt a megoldást. A főpróba is 23-án lenne.
Will és Peter végigbeszélgették az egész estét. Nem is értem miért kellettünk ide mi is. Végül is milyen ismerkedés az olyan ahol két menedzser „dumcsizik” végig? Oké, megértem, hogy ez fontos, de naa. Nézzék az én szemmel is vagy bármely más 24 éven alulival az asztal körülről. A fiúkat egész szimpatikusnak találtam, még ha csak egy-két szó, mondat hangzott is el valamelyikőjük szájából, amit általában Willnek címeztek: „Vegyél levegőt!”, „Igyál, mert kiszáradsz!” és társaik…
A vacsora végeztével mindenki szedte a sátorfáját, majd ugyanabban a felosztásban, ahogyan érkeztünk, hagytuk el a terepet. Lehet értelmesebb lett volna, Naomival utaznom, hogy ne két külön autó vigyen bennünket, de hát Peter akarata teljesült. Néha nagyon furcsa tud lenni, de mi így szeretjük. Charlie hazafuvarozott először engem, utána gondolom Aaront. Nagyon megkedveltem ezt a fiút ezen az estén. Otthon, nem vártam meg Naomit, hogy beszélgessünk, hanem egyből a fürdőbe vettem az irányt. Beszélgetni ráérünk holnap is vagyis ma, mert már holnap van. Fürdés után kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, de valami miatt nem tudtam aludni.
A szomszéd szobából átszűrődött hangok rettentően zavartak. Idegbetegen lerántottam magamról a takarót, kiugrottam az ágyból és átcsörtettem a húgom szobájába.
- Miért vagy még fent? – kérdeztem.
- Nem tudom. Nem tudok aludni – felelte.
Tekintetében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, ahogy a tv megvilágította a szobát.
- Mi lenne, ha úgy aludnánk, mint régen, mikor vihar volt? – vetettem fel hirtelen az ötletet.
- Forró csokival?
- Azzal csak holnap tudok szolgálni, sőt beszélgetéssel is, de a legjobbat meg tudod kapni most is. Engem – rántottam meg vállamat.
- Egoista – röhögött Tamara és arrébb csúszott a hatalmas ágyon, hogy én is kényelmesen elférhessek mellette.
- Jó éjt, TT!
- Neked is, Lett!
Régen nem láttam a húgomat és rettentően hiányzott már. Hiányzott, hogy órákig fecsegjünk a semmiről, vagy nem a semmiről, hiányzott, hogy tanácsokat adhassak neki, ha kéri, hogy éjjel-nappal mellettem legyen. És végül ,hiányzott a másik felem.
Rohantam, siettem ezzel a résszel, hogy ne szenvedjetek hiányt. Közben beállt a vállam, problémám volt a szememmel, szóval minden bajom volt, de nem nyavalygok. Kivételesen kép nélkül. Lehet holnap rakok fel...A következőt feltehetőleg hétvégén hozom és akkora tartogatok egy meglepit. Vagyis játékot. Mindegy. Nem mondok többet.
Puszii <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése