3. fejezet~ Megszökhetnénk

Egy óra. Ennyibe tellett Naominak elhagynia a fürdőt. Néha nem értem, hogyan képes ennyi időt bent tölteni, mert mikor kijön, csak annyi változást látsz, hogy megcsinálta a haját, kis sminket dobott fel és megmosta a fogát. Neki ez 60 perc.
- Gyors voltam? – kérdezte. Tudja, hogy ezzel mennyire ki tud akasztani, de élvezi.
- Na, készítsd az órát és ámulj-bámulj, hogy milyen egy igazi profi. 15 percet kérek.
Gyorsan előkapartam a mai napi szettemet, majd berohantam a fürdőbe és egyből megnyitottam a csapot a zuhanykabinba. Nem szokásom reggel fürdeni, általában este szoktam, de tegnap nem volt rá alkalmam. A zuhanyzással röpke 5 perc alatt végeztem. Eddig jól haladok. Fogmosás, majd a sminkelés következett. Alapozó és szempillaspirál használata nélkül, nem vagyok hajlandó nyilvánosan mutatkozni. Röpke 5 perc alatt, ezekkel is végeztem. Már csak az öltözködés volt hátra. Iramtempóban magamra rángattam a fekete nadrágomat, majd belebújtam az ombrés pulcsimba.  A mellig érő hajamat kifésültem és kilibbentem a hálótérbe. (Lala öltözéke)
- Mennyi? – kérdeztem óriás mosollyal. Tudtam, hogy győztem, mivel vittem be telefont, de hallanom kellett az ő szájából is.
- 14 perc – motyogta orra alatt. Odamentem hozzá, majd kedvesen megsimogattam a fejét.
- Látod, aranyom, ilyen egy profi – a simogatás mellé, még kapott egy kis nagymamás arccsipkedést is.
- Ne szállj el magadtól. Indulhatunk enni? – kérdezte. Heves bólogatással reagáltam.
A bejárat előtt felvettük a cipőnket is. Én jelen esetben egy bokacsizma mellett döntöttem. Nem szeretem a magas sarkúkat, de ez a lábbeli kifejezetten tetszett. Ráérősen sétálgattunk a lift felé, de hirtelen villámcsapásként ért minket a felismerés, hogy valamit elfelejtettünk. A lehető leggyorsabban igyekeztünk vissza a szobánkba.
Naomi gyorsan megtalált az ő parókáját, de én, miután harmadszorra is feltúrtam szobát, se találtam meg. Nem értem, egy pirosan rikító hajköteg, hogyan tud, szőrén, szálán eltűnni? 10 perc keresgélés után, sem leltük sehol .
- Biztos mindent átkutattál? – bólintottam – Táskád? – megint bólintottam – Ágy alatt? Ablak? Fürdő?
- Mindent megnéztem. Mindent – végső elkeseredettségemben, lecsapódtam az ágyra és fejemet fogtam közre kezeimmel.
- Ne búsulj – ült mellém Naomi – Felveszel egy sapkát és az már egész jó úgy. Mellesleg nem hinném, hogy a portás minden vendéget megjegyez. Szóval lejöhetsz nyugodtan így is. Ha pedig kérdezik, hogy ki ez az idegen lány Lucille mellett, akkor azt mondjuk, hogy régi osztálytársak. Na, gyere – húzott fel és bíztatóan magához szorított.
Elment a bőröndjéig, hosszas kutakodás után rálelt egy fekete sapkára. Gyorsan felkaptam, majd ismét az étterembe indultunk. A liftbe Naomi óriási vigyorral felém fordult. Ajjajj, ez nem jelent jót. Nekem biztos nem.
- Mi lenne, ha megszöknénk? – suttogva kérdezte, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja, pedig egyedül voltunk a liftben.
- Tessék? – nem értettem miért lenne ez jó neki, nekünk.
- Igen, jól hallottad. Megszökhetnénk. Úgy is nagyon régen voltunk csak úgy spontán el. Vásárolgatni, kávézgatni, hasonlók. Benne vagy? – húzta fel szemöldökét.
Mit veszíthetek? Igaza van, tényleg régen voltunk spontánok. Remélem nem lesz semmi baj belőle.
- Miért ne? – próbáltam gondtalannak tűnni, de belül hatalmas harcok vívódtak.
Naomi szomorkás szája szépen, lassan, fokozatosan óriási mosollyá alakult.
- Tehát, mondom a tervet…