16. fejezet~ Búcsú

Sziasztoook!

Időzítővel csináltam, így remélem pont éjfélkor fel is került a rész. Szóval akkor ez az év első része. Fogadjátok sok szeretettel és remélem ebben az évben is velem tartotok. Megpróbálok majd gyakrabban hozni részeket, mert ez az egy okozott nagy megakadást, de most már remélem menni fog jobban.

Mindegyikőtöknek Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet Kívánok!
Jó olvasást, hagyjatok nyomot magatok után.
Puszilok mindenkit! xx

Eljött ez a nap is, mikor a Take Me Home turné állomásai Londonon kívül lesznek, Írországba, Skóciában és távolabbi helyeken, ahova én már nem tudok velük menni. Nem, nem történt semmi egy nap alatt, csak tegnap reggel, miközben a plafont bámultam, ébredtem rá, hogy egyetemre készülök járni márciustól és halasztani nem szeretnék. Egész nap gondolkodtam, hogyan kéne cselekednem, de csak arra jutottam, ha tudom, meglátogatom majd Naomit. Tegnap, az utolsó londoni koncert lévőn elkísértem őt, majd csak azután közöltem vele a hírt, otthon.

Naomi könnyes szemekkel nézett fel rám ismét. Látszott rajta, hogy még nem értette meg teljesen, de már jó úton halad, hogy felfogja a teljes mondandóm lényegét. Egy könnycsepp folyt ki a szeméből, de nem vette a fáradságot, hogy letörölje.

- Tényleg nem jössz? – kérdezte megtörten.

Naomi szomorúságát látva, óriás gombóc nőtt a torkomba, így csak egy gyenge bólintásra telt.

- Biztos? Tényleg? Mert ha ez egy vicc, akkor elárulom, hogy nagyon rossz – nevetett fel keserűen, miközben a könnyek még mindig záporoztak szemeiből.

- Nem tudok menni. Egyetemre kell mennem. Egész nap próbáltam kitalálni valamilyen megoldást, hogy ezt elkerülhessük, de semmi nem jutott eszembe. Rettentően, szavakba nem tudom önteni, mennyire fáj, hogy meg kellett hoznom ezt a döntést, de ahányszor csak tudok, megyek és meglátogatlak – könnyeimmel küszködve, de sikeresen eldadogtam.

- De az nem lesz ugyan olyan – csóválta a fejét jobbra, balra, közben nagyokat szipogott.

- Tudom, tudom – megbicsaklott a hangom. 

Óriási fájdalommal a szemében, az arcán rám nézett, szippantott még egy utolsót és felsétált az emeletre, majd már csak az ajtaja csapódását hallottam.

Az este folyamán többször is megpróbáltam beszélni vele, de ahányszor az ajtaja elé értem, inamba szállt a bátorságom és hagytam inkább az egészet. Kétszer vittem fel neki italt és étel, de azt is csak az ajtaja elé mertem letenni és miután bekopogtam, elmentem. Tamara és Nate sem értették mi folyik itt, de később kénytelen voltam elmagyarázni nekik mi is történ valójában. Mindketten próbáltak vigasztalni, nem sok sikerrel. Nate később megpróbált bejutni Naomihoz, de neki sem nyitott ajtót.

Reggel bedagadt, vörös szemekkel ébredtem. A könnyek rászáradtak az arcomra. Szörnyen éreztem magam, hogy így cserbenhagyom Naomit. Második dolgom volt ébredés után, hogy megnéztem az órát a telefonomon. 8 óra 21-et mutatott, azaz majdnem 40 perc múlva indul Naomi és a stáb, hogy a turnébusszal elinduljanak a különböző városokba. El akartam kísérni, el akartam búcsúzni tőle és el akartam mondani neki, hogy számíthat rám, még ha nem is vagyok ott vele. Gyorsan felkaptam magamra egy kényelmes farmert és egy pulcsit. (ITT) Lerohantam a lépcsőn, be a konyhába, közben pedig felkötöttem a hajam egy lófarokba. Nem kis meglepetésemre Nate-et találtam ott, egy bögre kávét szürcsölgetve. 

- Naomi hol van? – kérdeztem sietősen.

- Asszem’ zuhanyzik – válaszolta két korty között.

Megkönnyebbültem kifújtam a levegőt és leereszkedtem az egyik székre. Nate felém tartotta a bögrét, gondolom meg akart kínálni, de fejemet rázva elutasítottam.

- Még mindig nem szeretem – húztam gyors mosolyra számat. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is az az mosoly.

- Ki viszi el? – kérdeztem ismét.

- Ha jól tudom, Liam - vont vállat.

- Hogyhogy? – nem lepleztem meglepettségemet.

- Nemtom’. Csináljak neked valamit?

Fejemet ráztam, hogy semmit nem kérek. Egy falat nem ment volna le a torkomon. Az asztalra hajtottam a fejem és próbáltam megnyugodni. Néha-néha egy-két könnycsepp kicsúszott, de mivel senki nem látta az arcom, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. Hallottam, hogy Nate sürög-forog a konyhába, néha elejtett egy-egy csúnya szavat is. Egy idő után Tamara is megérkezett. Odajött hozzám, nyomott egy puszit az arcom fedetlen részére és ment tovább. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor csengettek. Már épp indultam volna nyitni, mikor Naomi kiabált.

- Nyitom!

Hangos dübörgéssel indult le a lépcsőn, két lépéssel átugorva az előszobát, felrántotta az ajtót.

- Ó, szia Liam. Még nem vagyok kész, csupán pár dolgot kell már csak elrakodnom. Gyere be nyugodtan. Konyha arra, nappali arra. Választhatsz.

Hangja könnyed volt és lehetett hallani, hogy mosolyog, semmi jel nem utalt arra, hogy mit érezhet vagy mit érezhetett tegnap. Ez elszomorított, hiszen mindig rá tudtam jönni, hogyha valami baja van. Naomi visszatrappolt az emeletre, mi pedig léptek zaját hallottuk a konyha felé. Úgy tűnik akkor Liam a konyhát választotta. 

- Sziasztok – mosolygott.

Mind a hárman, magunkhoz illő módon köszöntünk vissza.

- Kérsz valamit? – kérdezte tőle is Nate.

Úgy látszik, ma ő tölti be a konyhatündér szerepét. Liam udvariasan visszautasította az ajánlatot, aztán helyet foglalt ő is az asztalnál.

- Te hogyhogy nem készülődsz? – kérdezte tőlem.

Lassan felemeltem a fejem és ránéztem. Eddig mosolygott, de ahogy meglátott elkomorodott és arca aggódóvá vált.

- Nem megyek – suttogtam és éreztem, hogy a könnyek ismét hadrendbe álltak, hogy bármikor kitörhessenek. 

- Miért, mi történt? – döbbent le totálisan.

- Egyetemre megyek és nem tudok halasztani – továbbra is suttogtam.

- Majd meglátogatsz minket, ugye? – kérdezte reménykedve.

- Ha minden jól megy- próbáltam megereszteni egy aprócska mosolyt és többé-kevésbé sikerrel is jártam. 

Liam felállt és megölelt. Könnyhadseregem áttörte a falat és csatába indult. Csak zokogtam Liam nyakába, ezzel összekönnyeztem a pulcsiját. Szerencse, hogy nem sminkeltem ma. Sóhajtottam egy mélyet és elhúzódtam Liamtől, aki még adott gyorsan egy puszit a homlokomra. Bár nem rég óta ismerjük egymást személyesen, de a gesztus rettentő jól esett. Mindketten visszaültünk a helyünkre és folytattuk, amit eddig csináltunk. Én lehajtottam a fejem, ő pedig nem is tudom mit csinált. Éreztem és hallottam is, hogy valaki kihúzza a mellettem levő széket és leült rá. Az illatból következtettem arra, hogy csakis Nate lehet az. Biztatóan megszorította a combomat, majd vissza is húzta kezét. Néhány másodperccel később Naomi robogott le a lépcsőn, be a konyhába.

- Kész vagyok!

Felkaptam a fejem az asztalról, hogy megnézhessem őt. Másnak úgy tűnhetett, hogy semmi baja nincs, de aki igazán ismeri, annak mindent elárult a szeme.

- Hol vannak a csomagjaid? – kérdezte Nate.

- A szobámba – válaszolta.

- Megyek, lehozom őket – állt fel az asztaltól és indult kifelé a konyhából.

- Segítek – ment utána Liam is.

Hárman maradtunk a konyhába. Tamara, Naomi és én. A légkör feszült volt. Csak egy szikra hiányzott és robban. Tamara ezt látva inkább, magunkra hagyott minket és elballagott a joghurtjával. 

- Naomi… - kezdtem, de ő egy egyszerű kézmozdulattal belém fojtotta a szót. 

Megfordult és kiviharzott a konyhából. Lehajtott fejjel felálltam és az étkező felé nyíló ajtón át elhagytam a konyhát és a másik oldalról közelítettem meg a nappalit, ahol Tamara üldögélt egyedül. Lehuppantam mellé szorosan és ő átölelte a vállam. Mai napon, nem tudom hányadszorra, sírástól rázkódtam. 

- Ne sírj! Majd megbékél! – nyugtatott.

Percekig csak sírtam, mikor egy nagy csapódást hallottunk, utána egyből káromkodás következett. Mindketten felpattantunk és a lépcsőhöz rohantunk. Ha nem lett volna világvége hangulatom, akkor kiröhögtem volna szerencsétlent, de így csak odarohantam hozzá és felsegítettem. 

Miután a fiúk berakták az utolsó bőröndöket is a kocsiba, kezdetét vette a búcsúzkodás. Naomi először Tamarához ment oda, Liam pedig hozzám.

- Vigyázol majd rá? – kérdeztem és megint könnyeimmel küszködtem.

- Igen. Jó lesz úgy, hogy közös szobát kérek vele? Mert úgy lett volna, hogy te leszel vele, én pedig Niall-lel és Zayn-nel lettem volna együtt, de így kényelmesebb lesz, remélem – mosolygott biztatóan. 

- Köszönöm – mosolyodtam el, hálásan.

Naomi most ért a mellettem álló Natehez, hogy tőle is elbúcsúzzon, de Liam még mindig velem beszélgetett.

- Felhívsz majd, ha történik valami? - kérdeztem

- Persze. Meg gondolom sokat fogunk még találkozni is.

- Abba már nem vagyok olyan biztos – hajtottam le a fejem szomorúan.

- Ne légy szomorú! Szerintem holnapra már el is felejtitek, hogy mi történt – biztatott, csak én már reménytelennek könyveltem el az egészet. 

Tudom, a remény hal meg utoljára és én sem szoktam feladni ilyen hamar, de ez most teljesen másnak tűnt, mint az eddigi összezördüléseink. Cserbenhagytam, mikor a legnagyobb szüksége lenne rám. Pocsék barátnőnek és embernek érzem magam.

- Nem hiszem – feleltem szomorúan.

- Ne add fel!

- Sok sikert a turnéhoz és majd amikor tudok, megyek – húztam gyenge mosolyra a szám. 

- Köszönöm a fiúk nevében is – mosolyodott el ő is.

Adott két puszit az arcomra, majd egy szoros ölelés után továbbállt Tamarához, majd Natehez. Szemeimmel egyből Naomi után kutattam és mikor megtaláltam, újabb zokogó roham volt útban. Már bent ült az anyósülésen. Anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Tőlem. A könnyek újra kicsúsztak szemeimből és egy pillanatra láttam a könnyfátylon át, hogy Naomi idenézett, de ahogy észrevette, hogy figyelem, egyből elfordult. Egy erős kezet éreztem meg a derekamon, ahogy átölel baloldalról, jobb kezem pedig Tamara szorította meg. Így álltunk összekapcsolódva hárman és néztük, hogy az egészből kiszakad egy negyed. Egy, mindegyikőnk számára fontos negyed. Liam is beszállt, gyújtást adott az autónak, a motor felbőgött és már indultak is. Mindhárman integettünk és addig néztük, míg el nem kanyarodtak az útkereszteződésben balra. Nate magához húzott és hátamat dörzsölte, majd bevonta Tamarát is. Most már csak hárman maradtunk. Hárman a világ ellen.

Karácsony

1, BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! ♥

2, NAGYON-NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK A CSODÁS ÉS UTÁNOZHATATLAN LOUIS TOMLINSON ÚRFINAK! ♥

Most pedig beszéljünk a blogról... Restellem és ég is a pofám miatta, hogy ilyen régen nem hoztam részt. Őszintén szólva, próbálkozom. Minden nap azon agyalok, hogy mit lehetne a következő fejezetbe írni, de fogalmam sincs. A folytatás, a távolabbi jövő tökéletesen meg van tervezve, de annyi időt pedig nem szeretnék ugrani. Igyekszem, komolyan igyekszem. Megpróbálok összehozni egy részt a szünetbe, mert most tanulni sem kell és valamivel kipihentebb is vagyok, mint normálisan iskolai időbe. Ha nem, akkor keressetek meg, aztán üldözzetek vasvillákkal és fáklyákkal. Addig is, ha van kedvetek, olvassátok az új, furcsaságokkal teli blogomat. ITT
Szóval puszilok mindenkit innen a karácsonyfa elől, dúskáljatok az ajándékokban a kicsitől, a nagyig és élvezzétek a szünetet. ♥♥

15. fejezet~ Ááá

Hájháj!
Kevesebb, mint egy hónap alatt sikeresen összehoztam egy részt, aminek megírása csupán 2 napot vett igénybe. Amúgy ne okoljatok, de az utóbbi időben szó szerint egy mosott szarra hasonlítottam, mind agyilag, mind fizikailag. De most érzem, hogy visszatért az erőm, szóval lehet gyorsabban fog jönni a rész, de még nemtom'. Jó olvasást és miegyebek.:)
U.I.: Utólag vettem észre, hogy Lala megint egy kicsit változékony lett. Szerintem ti is észre fogjátok venni, de ha nem az se gáz.

Mielőtt bármi egyéb történt volna vagy komolyabbra fordult volna a dolog, feleszméltem. Két lépést hátráltam Natetől. Nem értem miért tette, de nem volt kedvem veszekedni és ebből jó nem sült volna ki, azt hiszem. A lehető leggyorsabban fordítottam neki hátat, hogy ne lássa meg bekönnyezett szemem. Nem csak a helyzet kínosságától és szívembe markoló fájdalomtól gyülekeztek könnyek a szememben, hanem attól is, hogy Nate úgy nézett a szemembe, mint aki a vesémig lát. Nem kellet két másodpercet sem várni és már ki is csordult az első könnycsepp, amit a tőlem telhető leggyorsabban letöröltem és szerencsére társai felszabadulását sikerült megakadályoznom.
- Lala – szólított meg halkan. Olyannyira halkan, hogyha nem néma csönd lett volna a konyhába, akkor meg sem hallom.
Mélyen magamba szívtam a levegőt, magamra öltöttem a legszebb mosolyom és visszafordultam.
- Nézd, Nate. Nincs semmi baj. Ami pedig a nyelvtanfolyamot illeti, megyek és örülök, hogy hallgatótársak leszünk.
Álmosolyom szélesebb és szélesebb lett, mire a végére már tényleg a fülemig ért. Lehet kicsit túlzásba estem a színlelés terén. Ismét hátat fordítottam, de ezennel kisétáltam a konyhából. Az előszobába érve, bekukkantottam a nappaliba és láttam, hogy Naomi és Liam között már nincs olyan feszült viszony. Biztosan tartják még a „valójában még csak most ismertelek meg” távolságot. Nincs azzal semmi baj, de legalább beszélgetnek. A lépcső helyett, ami a jobb oldalamon volt, inkább a bal oldalt választottam, a kijáratot. El akartam menni, kiszellőztetni a fejemet és megpróbálni elfelejteni az előbb történteket. Úgy érzem muszáj meg nem történtnek tekinteni, mert ki tudja, mit hozna a jövő. Van egy rosszabb és egy jobb út, de egyik sem végződik túl fényesen. Felkaptam magamra a csizmámat, a kabátomat, pandás sapkámat és már útnak is indulhattam a február végi, nem túl gyakori hóesésbe. Legalább van pozitív élmény is a napomban…

Mire hazaérek, már az egész házban sötét van. Remélhetőleg már mindenki nyugovóra tért. AZ időt nem utcán való bóklászással töltöttem, hanem meglátogattam Frankie-t. Nem beszéltem neki a délutáni incidensről Natetel. Sokszor rákérdezett, hogy mitől vagyok ennyire elkenődve, de ügyesen kitértem a válasz elől. Miután levettem a felesleges ruhákat, a konyhába akartam menni, enni valamit, de rá kellett döbbennem, hogy éjfélkor már nem kéne ennem. Szomorúan és éhesen indultam fel a szobámba. Amikor felértem, motoszkálást hallottam a baloldalon szobák felől. Anyáék nem lehettek, mert ők már délelőtt hazamentek, Tamara szobája pedig az enyém mellett van a jobb oldalon. Maradt Nate és Naomi. Jelen pillanatban senkivel sem akartam találkozni, így amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a szobámba, de már késő volt. Nyílt a középső ajtó és Nate lépett ki rajta. Rásimultam az ajtómra, próbáltam eltűnni az ajtófélfa nyújtotta kevéske helyen. Most átkozom a pillanatot, amikor olyan hülyeség jutott eszembe, hogy zárjam be az ajtómat. Nate lehajtott fejjel, kócos hajjal és egy pizsamanadrágban lépkedett a fürdő felé. Ha szerencsém van, akkor nem vesz észre, amit kétlek, mert még a vak is észrevenne. Most már biztos, hogy Nate sem vak, mert mikor a kilincsért nyúlt, felnézett és meglátott engem, amint az ajtóra préselődök és levegőt sem merek venni. Kezét visszaengedte törzse mellé és tett egy tétova lépést felém. Megrázta a fejét, mintha csak azt várná, hogy eltűnjek vagy kitisztuljon a feje. Tett még egy lépést felém, de ekkor már rádöbbentem, hogy cselekednem kéne. Gondolatok százai, ezrei futottak át az agyamon kevesebb, mint egy másodperc alatt és akkor jöttem rá, hogy melyik a legmegfelelőbb.
- Ez csak egy álom. Csak egy álom – suttogtam idiótán, mint a filmekbe szokták hasonló helyzetekben.
Nem hittem, hogy ez tényleg működik, de bevált. Hátat fordított nekem és bement a fürdőbe. A maradék bent tartott levegőmet is kifújtam és immár bemehettem a szobámba. Most már csak meg kell várnom, amíg visszaalszik és akkor a lenti fürdőbe kényelmesen lezuhanyozhatok.
Nem tellett sok időbe, mikor hallotta, hogy visszaér a szobájába és magára csukja az ajtaját. Vártam még 10 percet és csak azután indultam meg a földszinti fürdőbe.
A forró zuhany kellemesen nyugtató volt a bőrömnek és nekem is. Mindig szerettem ebben a fürdőben zuhanyozni, mert ide mindig sokkal finomabb illatú tusfürdőt szoktunk rakni, érthetetlen okokból. Magamra kaptam a legkényelmesebb kockás rózsaszín pizsama nadrágom és a kedvenc kinyúlt voldemortos pólómat. Belebújva pandás mamuszomba, már el is hagytam a fürdőt. A lépcsőhöz érve jutott eszembe, hogy szomjas vagyok, de nem vízre. Magasról lekaksizva a szabályokat, a konyhába indultam valamilyen cukros ital felkutatására. Nyakig merültem a hűtőbe, de semmit nem találtam, ami enyhíteni tudta volna szomjúságomat. Átmasíroztam a spájzba, hátha ott találok valamit. Mondjuk egy ízesített szedres-citromos ásványvizet. Már a gondolatra is összefutott a nyál a számba. A helységbe, miután beértem, automatikusan bezárult az ajtó. Az ásványvíz az ajtótól legtávolabb eső sarokban volt eldugva. Magamhoz szorongatva indultam kifele a spájzból. Már nyomtam volna le a kilincset, amikor az ajtó magától kinyílt. Egy magas ember állt előttem. Kevéske fény szűrődött csak az előszobából.
- Ááá – sikítottam a tőlem telhető leghangosabban.
Az ember befogta az egyik kezével a számat, miközben az övét is fogta, hogy ne szakadjon ki belőle a röhögés. A rázkódó vállaiból következtettem erre a zseniális megállapításra.
- Nyugalom, csak én vagyok az – suttogta.
És ekkor villámcsapásként ért a felismerés. Nate volt az. Ki más is lehetett volna? Hogy én meg milyen beszari vagyok…
- Te miért nem alszol? – suttogva kérdeztem dühösen.
- Ezt én is kérdezhetném.
- Én kérdeztem előbb.
Fújtatott egyet, de láttam rajta, hogy nem mérges, hanem szórakoztatónak találja az egészet.
- Felébredtem a csapkodásodra – suttogta még mindig. – És tudom, hogy nem csak egy álom volt – hajolt közelebb.
Rácsaptam a mellkasára, de egy cseppnyi düh nem volt bennem. Csak már régen ütöttem meg és most sokkal jobban éreztem magam ezután.
- Szóval te miért nem alszol már és miért csapkodsz éjnek évadján? – húzogatta szemöldökét.
- Nem mondom meg – nyújtottam rá a nyelvem.
Drágaszágommal a hónom alatt indultam meg egy tiszta pohár keresésére. A szekrényben találtam meg az utolsó tiszta darabot. Kitöltöttem a világot jelentő nedűt és torkomra eresztettem. Minden egyes cseppjét élvezettel ittam. Eközben Nate a pultnak tehénkedett mellettem. A harmadik pohár után vettem észre, hogy majd’ kiesik a szeme, miközben nézi, ahogy iszom.
- Kérsz? – kérdeztem, miután megittam a maradékot a pohárból.
Fejét rázta, szóval nemleges választ adott.
- Akkor ne nézz – utasítottam, a negyedik pohár elfogyasztása után. Ekkor beugrott egy fontos dolog. – Amúgy, te kapcsoltad le a villanyt, amikor benyitottál?
- Aha. Azt hittem betörő, könnyebb lett volna leütni úgy.
Soha nem értettem Nate logikáját és azt hiszem, nem éjjel 1-kor fogom elkezdeni.
- Szóval jössz velem németre, ugye?
Bólintottam, miközben az ötödik poharamat ürítettem ki.
Megittam még két pohárral, amikor már csak pár kortynyi marad az üvegbe, így azt is meghúztam. Büszkén, óriási vigyorral gyűrtem össze a flakont és dobtam ki a kukába.
- Kész? – kérdezte Nate.
- Ja – válaszoltam neki németül.
- Oh, neked már nem is kell jönnöd a tanfolyamra. Mindent tudsz – gúnyolódott.
Püffögtem egyet és hagytam, hogy kitoljon maga előtt a konyhaajtón. Bevártam, mert féltem egyedül a házban, sötétben. Bal kezét átvetette a vállamon és ketten, együtt indultunk el az emeletre. Az utolsó lépcsőfokhoz érve, olyan pisilési inger jött rám, hogy alig bírtam elbúcsúzni Natetől.
- Jó éjszakát! Aludj szépeket, stb, de én most megyek pisilni – hadartam és már rohantam is a wc-re, ha Nate nem rántott volna vissza a karomnál fogva.
- Jó éjt! – suttogta, miközben erősen szorított meztelen felsőtestéhez.
Ja, hogy eddig nem is említettem. Nem volt rajta felső, így szabadjára engedte kidolgozott felsőtestét, amit soha nem mondtam neki, hogy tetszene. Sőt, mindig célzásokat tettem rá, hogy dolgozni kéne rajta. Hólyagjaim már nem bírták sokáig, már majdnem feladták a küzdelmet, amikor végre ki tudtam szabadítani magam és egy gepárdot megszégyenítő sebességgel rohantam a megkönnyebbülést jelentő helyre.

14. fejezet~ Hármat nem értettem

Hellobello!
Hulla fáradt vagyok, de befejeztem. Egy nap híján írtam egy hónapon át ezt a részt, mai mellesleg még jóval rövidebb is, mint amennyit szoktam írni, csak úgy gondoltam itt kell befejezni. Egyébként majd egyszer a közeljövőben tényleg át fogom dolgozni a blogot. Mármint, leszedni a szereplők menüből a képeket, helyükre szöveget-kérdőívet tenni, meg hasonlók. Mindegy.
Ennyi voltam. Jó olvasást vagy mi a szöszt. Én pedig most megyek aludni, mert eldőlök. 

Naomi döbbenten ül és néz. Hogy pontosan mit, azt nem tudom, szerintem befelé bámul. Talán a nagy sötétséget, ami a fejében van. Hehehe. A humorheroldoskodást inkább máskorra kéne halasztani, mert ez most tényleg komoly. Tegnap este nem volt rá alkalmam, hogy elmondhassam neki, hogy még egy ember tud a titokról, így ma reggel, pontosabban délelőtt, amit az első tökéletes pillanat adódott, elmondtam. Ez a tökéletes pillanat, pedig reggeli – megsúgom, tízórai utáni – közben volt. Elég furcsán fogadta, mikor leültem vele szembe és benyögtem két csodaszépen megfogalmazott mondatot: „Liam Payne is tud immár, arról, hogy kik is vagyunk valójában. Véletlen volt.” Naomi egyszerűen csak az arcomba köpte a narancslevet, amit épp akkor próbált a szervezetébe juttatni. Fergeteges.
- Szóval akkor röviden a lényeg az, hogy neked ment Liam, felborított, lesett a parókád, kérdőre vont, elvonszoltad az öltözőbe, beavattad és ő ígéretet tett, hogy megtartja a titkot – hadarta el a lényeget.
- Most amúgy nem értem mit vagy úgy kiakadva – ráztam a fejem, mert így is tudnak már róla páran és így utánagondolva nem tűnik olyan vészesnek számomra, hogy még egy ember megtudja a titkot.
Naomi dühösen fújtatva bevágta a székét és kiviharzott a konyhából.
- Mellesleg Liam délután beugrik – kiabáltam utána.
Válaszra nem számítottam, nem is kaptam. A hangokból ítélve az emeletre ment. Kínomban felálltam és a hűtőig meg sem álltam. Céltalanul álldogáltam előtte, miközben a hidegtől már a hátamon is felállt a szőr, de hogy kivenni mit akarok, nem tudom. Mikor ajtócsapódást hallottam, megfogtam az első kezembe akadó ételt, ami egy sárgarépa volt, de magába enni túl snassz, így kivettem hozzá még egy doboz majonézt is. A léptek egyre közelebb és közelebb hallatszottak, majd végleg elértek ide. Nyílt az ajtó és megláttam Nate idiótán vigyorgó fejét. Mi lehet az, ami ennyire felvidította? Ha nem kérdezem meg, akkor nem is fogom megtudni vagy igen, mindegy. Vállamat megrándítottam, majd nyomtam még egy kevéske majonézt a következő falat répámra. Nate helyet foglalt a velem szemben lévő helyre, kezeit összekulcsolta, majd azon támasztotta meg a fejét és bámulni kezdett. Mikor a répám már elfogyott, akkor untam meg a fiú tevékenységét, amit szóvá is tettem.
- Miért bámulsz? – kulcsoltam össze én is ujjaimat, majd lemásoltam Nate pózát.
- Feltérképeztem az új egyetemista és tanfolyamtársam arcát – mosolygott.
- Mi van? – vontam fel szemöldököm.
- Jajj, kicsi Lala. Hát nem elfelejtetted? Vagy nem is tudtad? Egy egyetemre fogunk járni és mivel mindkettőnknek kell egy nyelvvizsga is, ezért jelentkeztem a nevedben is egy német tanfolyamra.
- Mi van? – hangom már a hisztérikus szintet ütötte.
Sokkoltak szavai. Helyettem is jelentkezett egy nyelvtanfolyamra? És ha én nem németet akarok tanulni? Egyáltalán milyen jogon tette ezt? Ilyenkor ki nem állhatom ezt a srácot.
- Tán elmondjam még egyszer? – vonta fel szemöldökét.
- Még az kéne. Először is megértettem, csak azt nem tudom, hogy miért? Milyen jogon iratkoztál fel helyettem is? Mi az, hogy te is oda fogsz járni, ahova én? Te nem az építészetire jársz? – vontam kérdőre és minden egyes kimondott szó után egyre idegesebb és mérgesebb lettem.
- Azt már tavaly befejeztem. Elfelejtetted? Amúgy is utáltam azt a szakmát. Jobban tetszik ez az irány. És ami a nyelvet illeti, tudom, hogy utálod vagy csak nem szimpatizálsz annyira a franciával és a spanyollal. Gondolkodtam még a kínain vagy mandarin, nemtom’, de valamilyen okból kifolyólag elvetettem azt – megvonta a vállát, mintha tényleg nem tudná.
- Hát te tök hülye vagy, hogy azt gondolod, elmegyek veled oda – mondtam a kelleténél hangosabban, azaz kiabáltam és dühtől forrva álltam fel az asztaltól és óriási hangzavarral toltam, vagyis csaptam be a székem és rontottam ki az étkezőből.
Már a terasz ajtónál jártam, mikor Nate beért.
- Mellesleg, hétfőn, szerdán és csütörtökön van óra – búgta a fülembe, miközben én lefagyva álltam.
Mikor visszanyertem az öntudatom, kinyitottam az ajtót és kiléptem a dermesztő hidegbe. Ha jól vettem észre, Nate követni akart, de megelőzve ezt, orrára csaptam az ajtót. Remélem eltört. Mármint nem az ajtó, hanem az orra.

Liam már egy ideje itt ücsörög a kanapénkon, de Naomi sehol. Telefonját sem veszi fel, az üzenetekre pedig nem válaszol. Pedig neki kellene beszélnie Liammel, nem nekem.
- Kérsz még? – bökök az üres poharára.
Válaszul Liam csak megrázta a fejét.
- Oké, nekem ez nagyon furcsa – szólal meg 5 perc hallgatás után.
Tény és való, hogy az elmúlt pár percben csak ültünk és néztünk mindenfelé, kerültük a szemkontaktust. Semmit nem tudtam mondani neki, pedig tényleg gondoltam mindenre, még arra is, hogy az időjárásról kezdjek beszélgetésbe vele. Ilyenkor hasonlítok teljesen Tamarára. Vagyis nem egészen, mert ők pár ember kivételével ilyen mindenkivel, én azért nem.
- Ne haragudj, csak nem tudom, mit mondhatnék vagy mit szeretnél hallani – szabadkoztam és hangomon lehetett hallani a kétségbeesést, mert olyankor sokkal magasabb.
Épp szólásra nyitotta száját, de akkor teljes erőből kicsapódott, majd becsapódott az ajtó. Annyira hangos és erőteljes volt mindez, hogy még a falak is beleremegtek. Már értem miért is vannak repedések a falon. Az előszobából a Green testvérpár veszekedését, jobban mondva ordibálását lehetett hallani.
Liam kérdőn nézett rám, de én csak legyintettem. Ha már bolhafing kora óta ismeri őket az ember, akkor ez tök természetesnek hat, ha őket hallgatja, amit dudorodó nyaki érrel „beszélgetnek” egymással. Egyébként Natet küldtem megkeresni Naomit és gondolom, ez nem tetszett a lánynak ezért van így kiakadva. Mármint nem az nem tetszett neki, hogy bátyja hozta, hurcolta haza, hanem hogy egyáltalán haza kellett jönnie. Gondolom, magyarul nem biztos.
- Meghoztam – tolta be Nate a húgát a nappaliba.
Naomi egy morgást hallatott, szerintem ezt szánta köszönések és lehuppant a tőlünk legtávolabb eső fotelbe. Jól hittem, az nem tetszett neki, hogy haza kell jönnie és tisztázni ezt az egészet Liammel.
- Mi most akkor magatokra hagyunk titeket.
- Liam, ne vedd szívedre, ha valami olyat mond. Előre is bocsánat az ő nevében is – szabadkoztam.
- Ha segítség kellene, akkor csak sikíts és rohanunk – kacsintott Nate és ugyan azt a módszert alkalmazva, amit előbb Naominál, kitolt a konyhába.
Ott engem leállított a pult szélénél, mint valami műbabát, amíg ő a hűtőhöz oldalazott. Kivett belőle valamit, ami ha jól láttam, akkor a reggelije volt.
- Húgod? – szólalt meg hosszas hallgatás után.
- Tessék? – kérdeztem vissza automatikusan, mert elbambultam.
- Tamara, a húgod. Itthon van? – kérdezte, lassan, tagolva a kérdést, mintha egy hülyéhez beszélne.
- Nem tudom. Miért?
- Csak úgy – vonta meg vállát és a tányért behelyezte a mosogatóba. – Szóval akkor tényleg nem jössz el a tanfolyamra, tényleg? – minden egyes kimondott szó után egyre közelebb került hozzám, míg végül az utolsónál már a leheletét éreztem az arcomon.
- Nem. Nem tudom. Igen. Talán – válaszoltam zavartan.
Jelen pillanatban két dolgot, sőt hármat nem értettem. Az első, hogy miért vagyok mostanában zavarban ha Nate-tel vagyok? A második, hogy Nate miért viselkedik annyira furcsán az utóbbi időben? És a harmadik, hogy miért érzem a száját az enyémen és miért szorult össze a gyomrom?

Második díj

Tyűűű. Nagyon szépeeen köszönöm Emy Morgan-nak! ©

Feladatok:

ü  Írj 11 dolgot magadról

ü  Válaszolj a 11 feltett kérdésre

x    Tegyél fel 11 kérdést 

x  Küld el 11 blognak  ( Ne haragudjatok, de most nem küldeném tovább senkinek )

11 dolog:

1. Ma megszállt az ihlet. Egyelőre még nem tudom mikor lesz rész.
2. Töröltem azt a blogot, amit hirtelen felindulásból hoztam létre.
3. Meteor volt a címe. Arról szólt volna, hogy miután a meteor becsapódik, csak páran élik túl. Eddig 3 szereplő maradt volna biztosan életbe. Lala, Nate és Louis.
4. Annyira jó lett volna megírni, csak rájöttem, hogy ezt sem tudom rendesen írni, akkor nem fogok belekezdeni még egybe.
5. Aztán, ki tudja? Lehet, hogy itt fog úgy folytatódni.
6. Visszaállítottam a kommenthagyási lehetőséget, de nem akar megjelenni.
7. Tele vagyok, de még ennék. Van ilyen….
8. Van instagramom kb 3 hónapja, de még csak 2 képet töltöttem fel.
9. Eldöntöttem, mit kérek érettségimre. Mit nekem az a 3 év? Legalább lesz miért túlélnem.:D
10. Mostanában megint elgondolkodtam azon, hogy ügyvéd leszek, de aztán elvetettem. Velük már Dunát lehetne rekeszteni. Gimi után húzok külföldre. #3év
11. Öhm, elhiszitek, hogy legjobban én örülnék, ha lenne új rész?

11 válaszom:

• 1. Miért szereted a 1D-t? Mert cukik, vagyis már nem annyira, inkább férfiasabbak már. Meg imcsizem a zenéjüket.
• 2. Volt mikor azt érezted, hogy csak egy mesében élsz? Per pillanat semmilyen mese nem ugrik be, csak a Phineas és Ferb. Ott a Candicera hasonlítok. Bár mostanában nem áll alkalmamban annyiszor beköpni az öcsémet. Világvége. Nemtom’, de ha ti tudtok valamilyen elcseszett, szar főszereplőről szóló mesét, akkor szóljatok…
• 3. Egy tizes skálán mennyire vagy jó a suliban? Talán 8. De nem tudom, hogy tanulásra vagy viselkedésre gondoltál…
• 4. Mi a kedvenc ételed? Áj szink, bármilyen halas dolog. Pl: Sushi.
• 5. Milyen sportot szeretsz? Röplabda és a foci
• 6.Ha tehetnéd, hova költöznél el, vagy szereted a mostani helyed? Európa nyugati, északi és déli részeire. Igazából csak a keleti és a közép-keleti részeire nem.
• 7. Ki az, akire felnézel (IDOL)? Nincs ájdolom. Felnézni is csak a nálam magasabbakra nézek fel, de őszintén, rájuk sem szoktam sűrűn.
• 8. Tudsz hangszeren játszani? Semmilyenen. De van valamilyen fafurulyám, amit olyan 1-2 évesen kaptam és néha belefújok, de akkor menekül a család. Hehehe
• 9. Kb. mikor csöppentél bele ebbe a fandom-ba? (Directioner) Hát nem tartom magam dájreksönernek. De a fiúkat 2012 nyár közepe óta követem nyomon és szeretem őket.
• 10. Mi az, amit életedben legjobban hiányolsz? Nem akarom leírni, nem igazán publikus. Szasza, Cortez
• 11. Mi az ami a legjobban idegesít az emberekben? Most? Most épp az, hogy elvárják, hogy meghallgassam minden szarságukat, de rám már nem kíváncsiak.

Változások...

Először is ki szeretném egészíteni ennek a bejegyzésnek a címét: Változások, információk, okok. Azt hiszem ennyi lenne a cím, csak nem akartam oda fentre is ilyen hosszút írni. Ha itt befejeztem a bevezető szövegelést, akkor meg is fogjátok érteni miért ezeket a szavakat használtam. Először is szólok, hogyha kicsit hebrencs lesz ez a bejegyzés, akkor az azért ilyen, mert 1, ilyen vagyok, 2, nagyjából van csak meg, hogy mit is akarok írni. Másodszor, amit olvasni fogtok, ha egyáltalán olvasni fogja valaki, az teljes egészében az én véleményem, az én személyiségem, az én hülyeségem darabkái (ki másé lenne itt?).

Hát akkor csapjunk a spenótba (csak, mert a lecsó túl snassz és amúgy sem szeretem):

ö Az első és legfontosabb tény... Már egy ideje eldöntöttem, hogy ez NEM egy One Direction fanfiction lesz. Oké, benne vannak a fiúk, de ez a blog nem egy olyan "Most aztán összejövök az egyikkel (vagy többel), aztán minden happy. Jön egy ferde éjszaka, újságcikk vagy az ex és vége a szép életnek. Később valamilyen oknál fogva, legtöbbször az, hogy rákentük az exre vagy ellöktem ám magamtól, csak azt már nem láttad vagy az újságok hülyék és csak pletykák, ne higgy nekik --> kibékülnek, élnek egy ideig és jön a terhesség 16-17-18-19 évesen, babapara, biztos elfogja hagyni, mert nem teheti tönkre a választottja életét és a banda jövőjét, de tuti nem veteti el a béjbit. Ismételten kibékülnek és vagy elvetél vagy felnevelik a gyereket. Happy end, asszem' ". De amúgy van a depi end is. Kb attól is a falra mászok már. Mindegy. A lényeg, hogy ez nem fanfiction. Énekesek, színészek, akárki híres jöhet-mehet ebben a történetben, de nem lesz óriási szerepe. Szóval aki efféle dologra számított, annak most csalódni kellett.

ö Részek. Érkezésük. Szóval nem tudom. Ez egy olyan pont, amire senki nem tudja a választ. Például a 14. részt már, amikor feltöltöttem a 13-at, elkezdtem írni, de annyira nem haladok vele, hogy a fele is alig van meg. Valamikor meg annyira megy ez az egész írásdolog, hogy 2 óra alatt simán megvagyok vele. De nem  mostanában és nem tudom mitől. Azt nem fogom felhozni, hogy iskola van, sokat kell tanulni, most figyeljetek, 11-es vagyok mégse hisztizek, hogy jajj milyen nehéz, meg minden, mert nem, pedig elég jó gimibe járok. Amúgy is este 10-kor tanulok, délutánom szabad, de részt pedig akkor sem tudok írni. Mondtam, hogy összevissza vagyok. Még én sem értettem mit írtam most. Amúgy gondoltam arra, hogy leszedem a címeket és helyükre dátumokat írnék. Nekem mindenesetre úgy könnyebb lenne, tudnám hol tart pontosan a történet. Bár most is tudom, csak írás előtt mindig vissza kell keresnem.

ö Azt hinnétek, hogy amit most fogok írni, az nem kapcsolódik ide, pedig de. Nagyon is. Elolvastam Leiner Laura Bábel c. könyvét. Eszméletlenül jó volt. Tegnap dél óta a saját Szaszámat keresem, Cortez pedig lefokozódott a második helyre. Szegény. Amúgy majd szólok, ha találtam egy Szaszát. Lényeg… Annyira tetszett, hogy ne lepődjetek meg, ha néhol hasonlóságot véltek felfedezni a szereplők tulajdonságai és szokásaik között, meg a cselekményekben. Egyelőre annyi hasonlóságot tervezek, hogy nem írom le pl. a szerelmi vallomásokat (már ha lesz). Szóóóval Szasza, ha itt vagy, akkor írj nekem!!!! ©

ö Funkciók. Nem tudom észre vettétek-e, hogy nem volt kommenthagyási lehetőség. Igazából úgy voltam vele, hogy minek? Üres volt, mindig az volt kiírva, hogy Nincsenek megjegyzések. Kérdem én, akkor minek nekem az az izé? De most, úgy döntöttem visszateszem. Ne hagyjatok cserben.©

ö Már nem tudom hol áll a fejem, de azt igen, hogy valamit tuti kifelejtettem, úgyhogy most elmegyek a konyhába egy kakóscsigáért, almáért, vízért és szalámiért, addig talán eszembe jut…. Dőzsölésem kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de eszembe jutott egy zseniális ötlet a történet folytatását illetően. Bár nemtom’ nem így terveztem. Lehet, nyitok neki egy új blogot és átmásolom az eddig fent lévő fejezeteket és máshogy folyatom ezt is és azt is. Lehet ez lesz, mert zseniális ötletem nem hagyhatom kárba veszni. Időközben meg is nyitottam. Hehe.

ö Le fogom szedni a szereplők képeit. Csinálni fogok oda mindenkihez egy rövidke kérdőívet. Külső tulajdonságokkal meg mindennel. Könyvekben sincs szereplőkhöz kép párosítva. Itt sem lesz, pedig közel sincs egy könyvhöz sem ez az izé, amit csinálok.

ö Most már végképp azt hiszem, hogy mindent leírtam. Ja, nem. Szóval én tökre örülnék, ha kialakulna egy afféle író-olvasó kapcsolat. Kirakom oldalra a twitterem. Ha olyan kedvetek van, akkor kövessetek be. Azért nem a facebookomat rakom ki, mert nekem az túl személyes. Meg amúgy sem használom sokat, szinte semmit. És tök jó lenne, ha tudnánk beszélgetni, meg minden. Szóval ja. 

ö Becsszó, hogy ez az utolsó macskás pont. Nem szoktam bevezetőt írni, mert minek? Nem fogom leírni minden rész vagyis fejezet elejére, hogy sziasztook, jó olvasást. Gondoljátok oda. És nem írok szmájlikat, mert itt sohasem változik át olyan cuki figurává, mint szkájpon.

Így összességében, mire eljutottam ide, rájöttem, hogy lehet csak 15 fejezetes lesz ez az egész történet, óriási csavarral, amilyen még sehol sem volt soha, a végén. Remélem, azért elolvassátok ezt a bejegyzés félét és valamit meg is értetek belőle, mert őszintén, ha én olvasok valahol ilyet, akkor már kb. az első mondatnál abbahagyom. Üdvözlök mindenkit. Én most megyek, folyatom a fizika házim. Nektek pedig így a végére küldök még egy macskás jelet. ö

13. fejezet~ Szerencsére vagy mégsem...

A mai napom már másodjára szállok ki az autóból. Szállok? Ugyan már. Ugrok, hogy minél előbb elhagyhassam a csatateret. A mai napon másodjára kezdek kiabálni az utasaimmal az út szélén. A mai napon másodjára pattantak el szépen sorjában az idegszálaim. 

- Elegem van belőletek – kiáltottam fel – Miért jó az nektek, hogy egész nap veszekedtek? Egy fél órás utat sem voltatok képesek viták nélkül megmaradni? – vettem egy mély levegőt, amivel próbáltam nyugtatni magam, nem sok sikerrel – Na, jó. Szálljatok ki!Utasításomnak eleget téve szálltak ki a járműből és álltak egymástól a lehető legtávolabb. Most légy okos Lala. Vagy gyalog mész és akkor lekésed a barátnőd fellépését vagy beülsz a meleg autódba és magára hagyod a veszekedő párost. Most, hogy így konkrétan elgondolkodtam rajta, a második megoldás tűnt a legkézenfekvőbbnek és ésszerűbbnek. Ha itt hagyom őket, együtt kell megoldani a hazajutást. Fantasztikus vagyok. Gondolatban a vállamat veregetem, eme fantasztikus terv kieszelése végett. A tőlem telhető leggyorsabb tempómban iramodtam meg a vezető ülésem felé és pattantam be. Az ajtókat azonnal lezártam, hogy még véletlenül se tudjanak beszállni. Az ajtócsapódásra mindketten odakaptak a fejüket, legújabb veszekedésüket megszakítva és már igyekeztek is beszállni, de csalódniuk kellett.- Figyeljetek rám – kezdtem, de ismét vitatkozni kezdtek, miszerint ez az egész a másik hibája – Mondom, figyeljetek rám! – kiáltottam olyan hangerővel, hogy a környéken lévő üvegek majdnem berepedtek. Megilletődve kapták fejüket felém – Fantasztikus. Szóval, én most elmegyek, mert különben elkések. Ti pedig, oldjátok meg a hazajutást. Együtt.Ez volt a végszó. Döbbent tekintetüket hátrahagyva, indítottam el a motort és száguldoztam hazafelé. Szerencsére most nem kerültem semmilyen dugóba, így viszonylag gyorsan hazaértem. Végighajtottam az előkert térkővel kirakott részén, beálltam a garázsba, bezártam azt és benyomultam a bejárati ajtón. - Megjöttem! – kiabáltam, de semmiféle válasz nem érkezett.

Csizmámat és kabátomat levettem és mindegyiket a saját helyére raktam. Átsétáltam a lépcső melletti kis komódoz, ledobtam rá a kulcsaimat, persze a Porsche kulcsát különös odafigyeléssel helyeztem le. Bevonultam a nappaliba, de ott sem volt senki. Ezután az utam a konyhába vezetett, de miközben oda mentem kinéztem az udvarra, hátha kimerészkedett valaki, ebbe a fagyhalálba. A konyhában és az étkezőben sem volt senki, de ha már ott jártam csentem a hűtőből egy csokit. Az étkezőből a lépcsőt vettem célba és meg sem álltam Naomi szobájáig. Kopogás nélkül rontottam be és… Siker. Naomi az ágyon feküdt és a laptopját nyomogatta, miközben a füle be volt dugva. Odasétáltam hozzá és egy gyors mozdulattal kirántottam a füléből a fülhallgatót. 

- A szívbajt hoztad rám – pufogott, miközben nyomkodott egy-két gombot a gépjét, majd lecsukta a tetejét. 

- Gondolj bele, mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem egy baltás gyilkos. Mert felőled aztán bárki bejöhetett volna – mondtam, miközben egy jól irányzott ugrással a legkényelmesebb foteljébe kötöttem ki törökülésben. – Egyébként nem kéne már útra készen állnod?

- Miért? Mennyi az idő? – kérdezte, de válaszolnom felesleges lett volna, mert, ahogy kiejtette a szavakat, talán már közben is rápillantott az órájára – Jézusom, elkésem. Miért nem szóltál már? – pánikolt, miközben az egyik szekrénytől a másikig ugrabugrált.

- Szerintem én megyek is. Amúgy is csak azt szerettem volna tudni, hogy anyáék hova tűntek – mondtam és közben felálltam.

Az már egyszer biztos, hogy azt a fotelt el fogom lopni. Majd mikor sokáig nem lesz itthon átviszem az én szobámba. még illene is oda.

- Nem, nem mész sehova. Segíts kiválasztani mibe menjek, amíg én lezuhanyozok - adta ki az utasításokat és már útban is volt a fürdőbe.

- De hát úgy is adnak rád ott másik ruhát – kiáltottam utána.

- Mindegy.

Pufogtam még egy ideig magamban, majd elkezdtem kikeresni a megfelelő ruhadarabokat. Kikészítettem neki egy összeillő rövid ujjú felsőt és egy ugyan olyan mintával rendelkező nadrágot. Az, hogy valószínű meg fog fagyni, az már nem az én dolgom. Dacból is kikészítettem neki egy másik szettet, ami egy szürke melegítő nadrágból és egy fehér valamelyik sportmárka pólójából állt. Ezek után átsomfordáltam a szobámba és lecseréltem a felsőmet egy, még az előzőnél is egyszerűbb, pöttyös pulcsira. Úgy tűnik ma Adaleina nem fog stílusikonná vagy divatdiktátorrá avanzsálni, vagyis egy egyszerű pulcsi, fekete nadrág és bokacsizma kombó nem ezt sugallja. De sebaj. Előkerestem még a vörös parókámat és a fejemre húztam, természetesen feltűrtem előtte a hajamat. Visszamentem Naomi szobájába, hátha már elkészült, de csalódnom kellett. Barna műhaja alól kilógtak az eredeti, szőke tincsei. Ruhája pedig valószínűsítem, hogy fordítva volt rajta. És a rúzst kicsit, mondom „kicsit” túlhúzta az ajkain.

- Hogy nézel ki? – nyögtem ki miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Ne röhögj. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan jutunk el a helyszínre! Se Logan, se Aaron, se Peter nem tud eljönni. Mellesleg, nem te vitted el Tamarát és Natet? Nem együtt kellett volna hazajönnötök? Hol hagytad őket? – árasztott el kérdéseivel, közben pedig dühösen fújtatott és próbálta rendbe szedni magát.

- Hát akár – kezdtem a mondandómba, de ajtócsapódást hallottam odalentről, így jobbnak találtam lemenni, mintsem Naomival vitatkozni. Mert ebből biztosan vita lett volna. – Most megyek. És a kocsimmal megyünk – kiáltottam vissza a vállam fölött.

Lerobogtam a lépcsőn és az előszobába már senki nem volt, így Nate észjárását követve a konyhába mentem tovább. Ugyanis, ha Nate hazajön, bárhonnan, első útja a konyhába vezet. Jól gondoltam, tényleg ott volt. A pultra támaszkodva tömte magába az ÉN csokimat. 

- Mit csinálsz? – rikkantottam fel és kikaptam a kezéből a csokit.

A Snickersemnek már csak a fele volt meg, szóval levágtam azt a részt, ahonnan beleharapott, azt még odadobtam neki, majd a megmaradt részecskét megsimogattam és eldugtam a hűtőbe. Nem vettem észre, de miközben a legmegfelelőbb rejtekhelyen töprengtem, Nate mögém lopódzott és rajtam, vagyis felettem átnyúlva vette ki a fémdobozos Pepsit, ami szintén az enyém. Utánanyúltam azonnal, de ő gyorsabb volt, magasba tartotta. 

- Hehe-he – röhögött, miközben kitért minden sikertelen próbálkozásom elől. 

Fene bele, hogy ilyen magas. Ugrálás és telegetés helyett inkább a hasát kezdtem el ütögetni és közben kiabáltam, hogy adja vissza.

- Utoljára mondom. Add vissza! – kiáltottam rá és a legerősebb ütést mértem a hasára.

Ezzel a cselekedettemmel együtt, büfögött egy hatalmasat és összegyűrte a dobozt, majd beledobta a kukába.

- Ugye tudod, hogy kifizeted? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ugyan már Lala. Tudom, hogy imádsz és ennyit megérdemlek azok után, hogy majd’ egy órát kellett sétálnom a mínuszokba, ráadásul a húgoddal – mondta azzal a tipikus „tudom, hogy szexi vagyok, nem tudsz ellenállni” mosolyával és magához szorított.

- Akkor is kifizeted – morogtam a mellkasába, mert sehogy sem tudtam kiszabadulni az öleléséből.

Kicsit engedett a szorításán egy idő után, de még mindig közel, nagyon közel tartott magához. Rendíthetetlenül a szemébe néztem, de nem ő tört meg előbb, hanem én. Tekintetétől teljesen ellágyultam, már nem is haragudtam rá. Percekig csak néztünk egymás szemébe, majd mikor újra észhez tértem, már arca vészesen közeledett az enyém felé. Szerencsére vagy mégsem, Naomi trappolt be a konyhába. Érkezésére, azonnal megteremtettük a 2 lépés távolságot. 

- Mit csináltatok? – kérdezte gyanakodva. 

Nem tudom, miért gyanakszik, hisz nem történt és nem is volt semmi. Bár nem tudom, hogy mi is akart lenni, de inkább nem volt semmi. Egyikőnk sem válaszolt. Nate átment a nappaliba, én pedig kivettem a hűtőből a megkezdett csokit és azt majszoltam el, míg Naomi fel,s alá rohangált a házban. Ez történik, ha nem a profi csapata készíti fel őt.

***

- Lucille, 2 perc és kezdés – kiabált oda nekünk egy statiszta.Lucille rám nézett, majd a fellépés előtti elmaradhatatlan szokásunk következett. Ölelés, három puszi és egy „elcsúszott” pacsi.- Ügyiii leszel. - Itt maradsz hátul, ugye? - kérdezte, de csak bólintottam.

Hogy most miért a színfalak mögött nézem végig a showt? Egyszerű. Nem volt kivel kiülnöm oldalra. Egyedül pedig nem szerettem volna, így inkább visszamegyek az öltözőkhöz.

Mikor ideérkeztünk, megtudtuk, hogy a két testőr és Peter,, azért nem tudtak eljönni, mert itt akadt valami fontos elintézni valójuk. A három lánynak is itt kellett előkészíteniük a terepet. Felettébb furcsa, de ez van. Tenni ellene nem tudtunk. 

Már a harmadik kanyart vettem be és már csak egy volt hátra, mikor egy fiú futott felém. Pontosabban belém. Elcsépelt filmfogás, de ezennel tényleg belém futott. Megszédültem és az ismeretlennel együtt a földön kötöttem ki. A fejemet rettenetesen beütöttem és a világ még mindig forgott velem. A fiú feltápászkodott, majd engem is felsegített, de ekkor már egy olyan érzés fogott el, mintha a világ leggyorsabb körhintájára váltottam volna jegyet. Az ismeretlen személyében véltem felfedezni, magát Liam Paynet. Valamit nagyon méregetett rajtam, de először nem is esett le, mi lehetett az, de mikor odakaptam a fejem tetejéhez, nem éreztem a másodhajat. Csak azt ne, ne, ne, ne. Liam döbbenten állt egy helyben és felváltva nézett engem és a földön fekvő műhajat.

- Te, te, te – dadogott és közben rám mutogatott – Te ki vagy?

- Könyörgöm, erről egy szót se ejts senkinek. Mindent elmondok, de ne mondd el senkinek. Könyörgöm. Kérlek – néztem mélyen a szemébe és éreztem, hogy kicsordul az első könnycsepp.

- Mi ez? És ki vagy te? – kérdezte még mindig lefagyva.

Felkapartam a földről a parókát és csak ennyit szóltam Liamhez: - Gyere velem!

Az öltözőig futva tettem meg az utat. Mindvégig hallottam magam mögött a lépteket, de nem fordultam hátra. Tudtam, hogy Liam az és azt is tudtam, hogy ez alól már kibújni nem tudok. Egyszer – gondolom – úgyis megtudta volna. Csak eddig azt reméltem, hogy nem mostanában, nem ilyen körülmények közt és nem én fogom beavatni a dolgokba.

Kitártam az ajtót és amilyen gyorsan csak lehetett beslisszoltam rajta. A nyílászáró mögé bújva vártam, hogy Liam is bejöjjön. Nem is kellett sokat várnom, csak pár lépéssel volt lemaradva. Leült a kanapéra és várta, hogy belekezdjek a mondandómba. A szavak sehogy sem akartak a nyelvemre kerülni így csak tátogtam. Száj ki és be ki és be. 

- Figyelj, látom, nem tudsz nekikezdeni. Egyszerűbb lenne, ha kérdeznélek? – ajánlotta fel, amire heves bólogatás volt a válaszom. – Akkor talán kezdjük ott, hogy ki is vagy. Mármint valójában.

- Lala Tonkin – feleltem, de a hangom még eme két rövidke szó kiejtése közben is meg-megremegett. 

- Hogy kerültél ide? Ide be a színfalak mögé?

- Hát besétáltam – húztam kínos vicsorra hasonlító vigyorra a szám. Rosszalló fejrázást kaptam válaszul. – Az elejétől ugye? – kérdeztem és éreztem, hogy pirosodnak az orcáim. Úgy látszik, nála nem megyek most ezzel a vicceskedéssel semmire. Bólintott. – Szóval az egész, úgy 3-4 éve kezdődött. a barátnőm, aki most a színpadon áll és énekel, igazából nem Lucille, hanem Naomi Green. Egy átlagos 21 éves lány, már, ha lehet ezt az egész őrületet annak nevezni. Szóval, Naomi vagy ha neked jobb, akkor Lucille előállt annak az ötletével, hogy ő sztár akar lenni, de szeretné megtartani a maga szép világát is. Így több napon át tartó gondolkodás után jutottunk arra a döntésre, hogy kitalálunk egy új médiaszemélyiséget. A titok kulcsa pedig a paróka. Lucille, Naomi igazából szőke, én pedig, mint láthatod barna. Hát röviden így lett Lucille és jobb keze én, azaz Adaleina.

Liam teljesen elfehéredve hallgatta a rövid előadásomat. Amíg beszéltem tellegettem jobbra-balra, bár nem tudom minek. Leültem és kezdtem félni. Mi lesz, ha azonnal rohan valakihez, hogy elújságolja a hírt? Nagyon remélem, hogy nem. Pontosan nem tudom, de pár perc után Liam felállt a kanapéról. Odasétált hozzám, majd kezét nyújtotta. Értetlenül pillantottam fel rá. Aranyosan elmosolyodott. Megvárta, míg kezemet az övébe teszem és felhúzott a székről, amire időközben leültem.

- Bennem megbízhatsz, bízhattok. Akár a halálomig őrzöm a titkotokat, ha szükséges. Ha bármilyen segítség kellene, bátran szólj. És bár nem is ismertük egymást, de mi lenne, ha elölről kezdenénk? Liam vagyok - mosolyodott el.

- Köszönöm Liam. Én pedig Lala.